4.-5.-6. Fejezet

 

4. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Bárki is legyen előttem, mintha láthatatlan lenne. Egy kurva fekete lyuk, ami elevenen nyel el, de az ösztön, ami az egyik olyan ritka barát, amit elviselek, működésbe lép, és a fegyverem azonnal céloz, de hogy mire, vagy kire, kurvára fogalmam sincs. Egy másodperccel később egy nyitott esernyő az összes, ami a szememet majdnem kiszúrja. Még csak nem is gondolok arra, hogy vakon lőjek, és nem azért, mert egy vagyok azok közül a kis ribancok közül, akik lefagynak a nyomás alatt. Nem vagyok. Szóban forgó bizonyíték: leszúrtam egy embert néhányszor miután megerőszakolt. Rendben van, ha valakinek meg kell halnia, de azt jobban kedvelem, ha látom őket, mikor meghúzom a ravaszt vagy egy kést döfök a mellkasukba. Akkor tudom, hogy a megfelelő ember volt. Tudom, hogy megérdemlik, amit kapnak. Félretolom az esernyőt, készen arra, hogy megtaláljam a megerősítést, de a támadóm már el is futott, ami őt teszi kis picsává. Felemelem a fegyverem, és lövéspozícióba lépek, de valami a gyomromban azt mondja, ne, ne lőj. De én lőni akarok, de valami nincs rendjén, valami kurvára nincs rendjén – A francba – mormogom, leeresztve a fegyverem, a menekülő után vetem magam, keresztülrohanva a viharban, nézem az esernyővel hadonászó bolondot.

Valaki végigrohan a sikátorban. A nyomában vagyok, egy utcalámpa teljesen megvilágítja a kapucnis formáját, amikor egyenesen egy díjbirkózó nagyságú emberbe rohan egy NYPD-s esőkabátban, aki lefogja a futó felkarját, egyhelyben tartja.

– Mit csinálsz kölyök? – faggatja.

Gyerek.

Hála az égnek, hogy nem lőttem, és kurva mázli, hogy az égszakadás mostanra csak egy kis szitáló eső.

– Csak látni akartam, hogy mi történik – kiáltja a kölyök – Csak látni akartam, hogy mi történik. Bocsánat. Bocsánat.

A kölyök spanyolul kezd el hablatyolni.

– Love ügynök – jelentem be, a nyomozó mellé lépek, a kemény arcéle még keményebbé válik és a tekintete rajtam landol – Tudom, hogy ki maga – vágja oda epésen.

– Jó – mondom, olvasok a sorok között. Szemét dolgokat hallott rólam, és el is hiszi őket, és nyilvánvalóan másodkézből való információkkal rendelkezik, ami el is mondja mindazt, amit tudnom kell róla. Ránézek a gyerekre, aki nem lehet több, mint tizenéves.

– Neved? – kérdezem, félretéve egy béna próbálkozást, hogy spanyolul kérdezzek, mert káromkodni Kane anyanyelvén és Kane-re az ő anyanyelvén, mindaz, ahol megáll minden tudásom spanyolból.

– Diego – mondja a gyerek. – Diegónak hívnak és bocsánatot kérek. Csak tudni akartam mi folyik itt. Nem akartam bajba kerülni, így elfutottam.

– Hol laksz Diego?

Elregél egy címet néhány háztömbbel arrébb.

– Anyukám mondta, hogy jöjjek és nézzem meg, mi van itt.

Kétlem, de nem érdekel, hogy került a sikátorba. Azon vagyok, hogy eltűnjön innen.

– És ha most hazaviszünk, anyukád otthon lesz?

– Igen – mondja. – Igen, esküszöm. Azt akarta, hogy jöjjek nézzem meg mi van itt. Nem tudta, hogy lejövök ide, ahol a rendőr kocsik vannak. Ő jó anya. Kérem, ne gondolják, hogy rossz lenne. Nem rossz. Nem tudta, hogy ezt fogom tenni!

Más szóval, ott van, ahol nem kellene lennie és fél attól, hogy bajba kerül. Talán sajnálnom kellene a gyereket, de le is lőhettem volna a kis seggét. Az Esernyős Ember is lelőhette volna. Felemelem a fegyverem, hogy megmutassam neki.

– Lelőhettelek volna – mondom. – Vagy valaki más.

Sírni kezd. Tipikus, inkább azon vagyok, hogy a felnőtt férfiakat késztessem sírásra, mint gyerekeket, de ebben az esetben, ez jó. A gyereknek ki kell sírnia magát. Össze kell, hogy szarja a kis kamasz gatyáját. Én és a jelvényem láttunk szar dolgokat, sokat. Ocsmány szart. A félelmetes egyenesség feltétele, el kell, hogy végezze a munkáját itt és most, amíg ő csak egy gyerek, aki hülye dolgot csinált.

Nem ő az a személy, akit éreztem a sikátorban. Valaki más volt ott. Ránézek a rendőrre.

– Vigye haza és erősítse meg a történetét. És legyen benne biztos, hogy nincsen felvétele.

Ezen a ponton két másik rendőr is csatlakozott hozzánk, és amelyik eddig fogta a gyerek kezét átadja egy másiknak, és azt mondja neki.

– Tegye, ahogy ő mondta.

Aztán felém fordul, lehúzza a kapucniját, így látni engedi a kemény vonásait, borotvált fejét, egyenes orrát, és a kiterjedt vonalakat a szeme körül, amiből legalább negyven körülinek saccolom.

– Morris őrmester – mondja. – A rangidős tiszt vagyok.

Rangidős tiszt egy bizonyos viselkedéssel. Egy gyakori betegség, amit általában lesöprök magamról, de őt nem koptatom le. Ebben a pillanatban eldöntöm, hogy nem kedvelem, és nem csak egy kicsit, hanem nagyon mélyről, elevenen, mélyreható módon. És nem tetszik az sem, hogy itt van, ennél a sikátornál, amikor technikailag ez nem része a gyilkossági helyszínnek.

– Világosan látszik, hogy a rangidős tiszt jelzés felülhelyezi magát azon, hogy hazavigye a gyereket.

Szintén lehúzom a kapucnimat, és megnézem a karcolásnyomot az arcán.

– Mi az, amit mondani szeretne nekem, őrmester? Mert valószínűleg van valami mondanivalója, különben nem lenne támadó velem szemben?

– Nem voltam tudatában annak, hogy az lennék.

– Mert, hogy itt áll, lefelé bámulva rám, csak úgy szórakozásból? Később esetleg el akar hívni kávézni?

– Kane Mendez annak biztosan nem örülne, ugye?

– Ah, itt is van. A baromság, amire vártam. Csak a szájából vagy a seggéből is kilőtt?

– Olyan fickó vagyok, aki nevén nevezi a dolgokat.

– Valóban, csakugyan? Nos, akkor engedje meg, hogy csatlakozzak a „nevezzük a nevén a dolgokat” című partihoz. Ha csak Kane Mendez az összes, amije van, keményebben kell gondolkodnia, hogy felbosszantson. Mint például talán megenni az utolsó fánkot, amikor a körzetben vagyok. Miért van itt hátul ebben a sikátorban, amikor a helyszínt kellene biztosítania?

– Láttam, hogy ebbe az irányba rohan, és talán segítségre van szüksége.

Nem lenne hihetetlen, ha valaki más mondta volna. Tőle ez baromság és valójában tíz a köbön baromság – Biztosítsa a sikátort – mondom.

– Tudjuk, hogy ki az áldozat?

– Williams nyomozó.

– A másik áldozat – mondom.

– Még nem. Vettünk ujjlenyomatot.

– Szükségem van a fejleményekre azokról az ujjlenyomatokról, most.

– Természetesen – mondja vigyorogva. – És a körzet bővebb átkutatására?

A grimasz az idegeimre megy. Szeretem letörölni a vigyort az emberek képéről. Az, hogy az övét szó nélkül hagyom a tűrőképességemnek köszönhető, ami jobb, mint gondoltam volna. Ha megütlek, az nem érzelmi. Mert megérdemelted.

– Hozza ide a csapatot a gyilkossági helyszínre – mondom.

– Nem akarok még több tömeghisztériát, mint amink van a polgármester legutóbbi sajtótájékoztatójától. Biztosítsa a helyszínt – Erről jut eszembe, van két holttestünk, amik rám várnak és biztosan jobb társaságot nyújtanak, mint ez a férfi. Elfordulok és elindulok.

– Nem akar szélesebb keresést a gyanúsított után? – kiált utánam, aztán mormogja – Miért nem engedi az FBI, hogy végezzük a kurva munkánkat? Az egyik közülünk a sikátorban van.

Megpördülök és szembefordulok vele

– Az egyik közülünk? Williams hívott ebbe a sikátorba, bele egy kurva halálos csapdába. Szóval, ha ez az, akit a sajátjának hív, seggfej, akkor most tudja, hogy miért én vagyok a megbízott. Szóval tegye, amit mondtam, vagy húzzon innen a pokolba.

Az álla megfeszül – Williams nem tenné ezt.

– És mégis – mondom. – Megtette, ha még szélesebb keresést akar, hisztériát okozni és beszélni a sajtóval, Williams lesz a hunyó. A rendőrség lesz a hunyó, amikor az egyik közülük ártatlan embereket öl. Ha ezt akarja, kamera elé állítjuk magát, hogy közölje velük a friss infókat.

– Nem hinném, hogy ezt tette volna Williams.

Közelebb lépek hozzá. – Honnan tudja? Kúrta?

– Nem. Nem tettem.

– Valamikor kúrta?

– Nem, bassza meg, nem. – De leszegi a tekintetét.

– Mennyire személyes ez magának?

– Az egyik volt közülük.

– Újra ez? Akkor én egy hazudós kis ribanc vagyok, ez az, amit mondani akar?

– Azt mondom, Williams nem tenné azt, amit maga mond, hogy tett.

– Akkor egy hazudós ribanc vagyok.

– Azt mondom...

– Ne ismételje meg magát. Nem vagyok hülye, hogy újra meg kelljen hallgatnom, amíg maga elég hülyének néz ki ahhoz, hogy folyton ismételje önmagát. Menjen el. Túlságosan érintve van, hogy a nyomozó szerepében díszelegjen.

Leszegi a tekintetét, az állkapcsa annyira megfeszül, mintha el akarna törni, majd rám néz. – Maradni akarok. Segíteni akarok.

– Ki bántotta magát?

Vág egy grimaszt. – Mi? Úgy értem, randiztunk, de...

– De nem basztak – provokálom – Mikor volt az utolsó alkalom, amikor ”nem basztak”?

– Nem kúrtunk.

– És nem kerülte el a kérdésem. Van egy vágásnyoma. Ki vágta meg?

– Egy házkutatás rosszul sült el.

Ez egy gyors válasz, túl gyors, és a szemei kissé megrebbennek. Hazudik, amikor tudnia kell, hogy bármikor utánanézhetek a történetének. Ami azt jelenti, hogy hülye, és ha hülye, akkor ő nem Esernyős Ember, de Williams sem volt az, még akkor is, ha megpróbált becsalni a sikátorba. A játékba. Az áldozatok családtagjaira gondolok, akiket az Esernyős Ember használt és bántalmazott. Minden esetben, megígéri valaki közelállónak, hogyha megtesznek bizonyos dolgokat megmenthetik a szeretett személy életét. De ha Morrist is meggyötörte, ha megígérte neki, hogy megmentheti Williams életét, tudja, hogy mostanra halott.

– Love ügynök. – Felnézek, és látom, hogy egy rendőr áll a bal oldalamon, a kapucnija mélyen a fejére húzva.

– Van egy férfi a nyugati peremnél, aki látni akarja magát – jelenti be.

Kane.

Kane-nek kell lennie és még azelőtt megölöm, mielőtt Szellemnek esélye lenne rá.

– Azonnal ott leszek – mondom, amikor visszafordulok Morrishoz, látom, hogy eltűnt. A sötét sikátor felé nézek, a megérzésem ismét odahúz, de Kane itt van. Csak nem tudott távol maradni. Melyik részét nem értette meg annak, hogy a Szellem megpróbálja megölni? Elfordulok a sikátortól és megkeresem a rendőrt, aki bejelentette a látogatómat, de eltűnt. Elkezdek a nyugati kordon felé menni, amiről beszélt, megesküszöm, hogy addig nem bántom Kane-t, amíg egyedül nem leszünk, szemtanuk nélkül. Keresztülvágok a rendfenntartók falkáján, válaszolok kérdésekre, amikre nem akarok, végre kijutok egy üres részre, amikor csörög a telefonom. Megfogom és a kijelzőre nézve, látom, hogy a bátyám száma az, elutasítom a hívást. Az eső újra verni kezdi a vállamat, felhúzom a kapucnimat, Brad nyomozó felé megyek, akit régről ismerek. – Brad – üdvözlöm, elé lépve.

– Lilah kurva Love. Halottam, hogy te voltál az est kurva királynője.

– És én hallottam, hogy még mindig egy fánkboltot hordasz a hasadban – mondom, a mindig jelenlévő pocakjára mutatva, és vissza rá – Látom, hogy igazak a pletykák.

– Ikrek – mondja, körkörösen megsimogatva a fánkpocakját. A lényegre térek, mielőtt késő lenne, mert az embernek képesnek kell lennie arra, hogy fusson, harcoljon, és ártatlan életeket mentsen meg. Még magát sem tudja megmenteni.

– Hol van a látogatóm?

Vág egy grimaszt. – Látogató?

– Azt mondták nekem, hogy van egy látogatóm, aki látni szeretne.

– Nem. Semmi ilyenről nem tudok. – Odakiált egy másik nyomozónak, a háta mögé és balra, egy rendőrségi kocsi mellé. – Travis! Valami látogató Love ügynöknek?

– Semmi. Nincs semmilyen látogató – kiált vissza Travis. Nincs látogató. Egy rossz érzés kerít hatalmába, és elfordulok Bradtől, előveszem a telefonom a zsebemből, és hívom Kane-t.

 – Lilah.

– Hol vagy?

– A virágboltnál, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Hol vagy?

– Nem voltál itt?

– Nem. Kellene, hogy ott legyek?

– Nem – mondom, a sikátor felé fordulok, ahol a két test fekszik a sorukra várnak, ahol a Szellem feltűnt. – Maradj távol.

– Lilah...

Leteszem, felismerem a helyzetet. A Szellem nem ok nélkül jelent meg az Esernyős Ember helyszínén, aki gúnyolódik és megöli az áldozatokhoz közelállókat, de Kane-t nem könnyű elérni. És még ha el is éri Kane-t, nem fogja tudni manipulálni. Hogy elérd Kane-t, felkészültnek kell lenned. Olyan felkészültnek, mint a Szellem. A Szellem azt mondta nekem, hogy az Esernyős Ember azért bérelte fel, hogy megölje Kane-t.

5. fejezet

Fordította: Lilith

 

Csak egyetlen mód van megnyerni a játszmát.

Le kell játszani.

Egyesek talán azt mondanák, hogy akkor aratsz győzelmet, ha egyáltalán nem játszol, de ebben az esetben, ha nem játszom, akkor valaki más fog, és az a valaki nem önként fogja tenni. Ők is áldozattá válnak, akik meghalnak. Sehova máshova nem tervezek menni, mint a tetthelyre, hogy beszéljek azokkal a testekkel. Majd a gyilkos bejárati ajtajához megyek, hogy seggbe rúgjam, mielőtt megölöm. Nem valami FBI-os dolog ilyet mondani, de bassza meg. És bassza meg még egy párszor.

Megint elkezd csörögni a telefonom, és nem veszek róla tudomást. Tudom, hogy Kane hív vissza. Beszélnem kell vele, figyelembe véve, hogy elment csatázni egy kartell viszályba, még csak meg sem kellene neki bocsátanom. Egy kibaszott FBI ügynök vagyok, és Isten bocsássa meg, de egy részemnek most azonnal nagyon látnia kell, azonban nem engedhetem meg ezt a figyelemelterelést. Nem engedhetem meg, hogy féltsem a biztonságomat úgy, ahogy elérte korábban az este folyamán, hogy féltsem. Nem tudom, mit kezdjek ezzel. Nem tudom, mit kezdjek vele néha.

Elindulok, készen arra, hogy belépjek a Másvilág zónámba, a helyemre, ahol nincs semmi más a tetthelyen kívül. És eljött az ideje, itt az ideje annak, hogy olvassam a tetthelyet. Itt az ideje annak, hogy meglássam, amit itt meg kell látni; amit az Esernyős Ember láttatni akar velem. Amiről úgy gondolja, hogy nem fogom meglátni. Amiről úgy gondolja, hogy túl ostoba vagyok, hogy meglássam.

– Lilah kibaszott Love.

Kane mély, hangsúlyos, dühös hangjára lefagyok. Mögöttem van. A kordonnál, ahol az előbb mondta, hogy nincs. És nem csak hogy golyóért könyörög a fejébe Szellemtől, de ez a régóta fennálló szabályunkat is megtöri; nem jön el a tetthelyeimre, se a munkahelyemre. Azonnali a harag, mint ahogy minden érzelem, amit érzek ez iránt a férfi iránt. Megpördülök, hogy a látóterembe kerüljön, a fakordonnál áll pár lépésnyire Bradtől, és csípj meg, ő tényleg átkozott Kane Mendez. Zakója eltűnt, ingujjai könyékig felhajtva… magas, latin és kurvára arrogáns. Olyan, mintha kihívná az Esernyős Embert és Szellemet, hogy eljöjjenek érte. Olyan, mintha azt gondolná, hogy nem ember. Azonnal be akarok húzni neki egyet. Valójában bárkinél jobban be kellene húznom neki egyet, mint akikkel ma este találkoztam, és ez sokat elárul.

Többel, mint a ma este mutatott díjnyertes önuralmam. Ahhoz a vonalhoz megyek, ahol áll, és hál’ Istennek elválaszt minket egy fakordon. A kordon az a hős lehetne, aki fenntartja az önuralmam, és az egyedüli ok, amiért nem ütöm meg Kane-t. – Azt hittem, nem vagy itt, seggfej.

– Én is hiányoltalak, gyönyörűm. – Az ajkai megrándulnak. – És ami az itt létemet illeti: nyilván nem voltam itt, de most itt vagyok, mivel visszautasítottad, hogy találkozzunk a sarkon túl.

– Nem jöttél a kordonhoz, hogy engem kérjél?

– Nem. Nem tettem ilyet.

Kane nem hazudik. Ha azt mondta, hogy mostanáig nem volt itt, akkor mostanáig nem volt itt. – Azt mondta nekem valaki, hogy van egy látogatóm, pont itt, a kordonnál. Ez nem véletlen egybeesés.

– Biztos vagyok benne, hogy valaki mondta – jegyzi meg szárazon. – És ölni tudnék azért, hogy ki volt az. Le kell folytatnunk egy olyan beszélgetést, amit nem ejthetünk meg telefonon keresztül.

– Később.

– Ismersz engem, Lilah, és én is ismerlek téged. Ha most nem lenne szükséges, akkor itt állnék?

Nem, nem, nem állna itt.

Összeszorítom az ajkaim, és megkerülöm a kordont, hogy elé lépjek. Elég okos ahhoz, hogy ne érjen hozzám élő közönség előtt, akiket már érzek, hogy figyelnek. Baszódjanak meg. Igazán, nagyon is baszódjon meg az összes. A sikátoron túl eső fal felé int, és együtt a kiszögellés alá lépünk, majd felé fordulok.

– Mi a fenét művelsz, Kane? Megpróbálod megöletni magad? Azzal, hogy Szellem felbukkant itt, a tudtunkra adta, hogy Esernyős Ember bérelte fel a megölésedre. És világos, hogy valaki tudta, hogy itt vagy, nem ahol mondtad, hogy vagy, mert szóltak nekem, hogy látogatóm van. Figyelnek téged.

– Szellem és köztem van egy megállapodás. Kétszer annyit fizetek, hogy öljön meg bárkit, aki ellenem akarja szerződtetni.

– Ha jobb kedvre akarsz deríteni, elfelejtetted, hogy nem szeretem sem a cukiságot, sem a süketelést. Szerinted ez számít egy olyan embernek, mint Szellem?

– Ez minden, ami számít egy olyan embernek, mint Szellem.

– Mi van, ha tévedsz? – vonom kérdőre.

– Visszaértünk ahhoz, hogy ismersz. Elég ostoba vagyok ahhoz, hogy itt álljak, vagy hagyjalak itt állni, ha nem hinném, hogy biztonságban vagyunk?

– Próbáltál vagy nem épp az előbb rávenni, hogy a virágos üzletnél találkozzak veled?

– El kellett volna mondanom a telefonban, hogy van egy érvényes megállapodásom egy bérgyilkossal?

Kinyitom a számat, hogy olyat mondjak, amit túl gyakran mondok: – Sosem kellene elmondanod nekem ezt a szarságot – viszont most ezzel az emberrel élek. Ez nem ilyen egyszerű. Az igazság az, hogy ez sosem volt ilyen egyszerű. – Nem. Nem mondhattad ezt nekem a telefonban, és igazad van. Tudnom kellett.

Összeszűkülnek és elsötétülnek a szemei. – Ennyi?

– Igen. Ennyi.

– Neked sosem ennyi, Lilah.

– Két holttestem van, és az egyik rendőr, Kane. És ugyanaz a seggfej bérelte fel Szellemet a megölésedre, aki megölte őket. A legnagyobb ’baszd meg’, amit adhatok ennek a seggfejnek, hogy elkapom, ami azt jelenti, hogy azokkal a testekkel kellene beszélgetnem, nem veled. – Elfordulok és habozok, újra őt figyelve. – Egyelőre ennyi.

Gúnyosan és halkan nevet. Szeretem a nevetését, és itt süllyedjek el, ha Esernyős Ember ezt elveszi tőlem. Én is elkövettem egy hasonló dolgot nem is oly régen. Visszamegyek a tetthelyre, és Larry, egy kigyúrt zsaru, akit még azelőttről ismerek, most a kordonnál van. – Igaz akkor? Kane Mendezzel vagy?

Nincs hangulatom ehhez a marhasághoz.

– Minden kibaszott éjjel, néha kétszer. Van még kérdés? – Megállok vele szemben és felhúzom a szemöldököm.

– Őő… nem. Nincs több kérdés.

– Jó. Most már talán kezdhetsz azon gondolkozni, hogy ki gyilkolhatta meg ezt a két nőt ahelyett, hogy vajon kivel dugok. Van már nevünk az áldozathoz?

– Még nincs.

– Szükségem van arra a kibaszott névre, most.

Hátat fordítok neki és a fényesen kivilágított sikátorba bámulok, reflektorok sugároznak a tetthelyre, ahol most már sátrak takarják azokat a testeket, amik feketeszínű műanyagba vannak csomagolva: mi a francért van itt Roger, a sikátor közepén lévő holttest fölé hajolva? Most már két embert kell megölnöm: őt és Esernyős Embert.

6. fejezet

Fordította: Isabelle

 

A földön fekvő letakart test mellé térdelek, a sikátort megvilágító fény kellős közepében, egy sátor alatt. Roger velem szemben, azt teszem, amitől egyszer féltem: egyenesen a szemébe nézek.

– Mi a pokol Roger? – mondom. – Nem tűnhet csak fel úgy, és dolgozhat az ügyön.

– Azt hittem örülni fog a közbelépésemnek – mondja, kék szemei olyan áthatóak, mint mindig. – Kellene. A mentora voltam. A mentora vagyok.

– Volt – mondom, és igaza van. Kellene, de nem örülök és nem tudok mit kezdeni a félelemmel, hogy a szemembe néz és egy gyilkost lát. Itt vagyok, szembenézek a félelemmel. Meg is van és el is múlt. Mert ez az ahogy létezem. Vannak pillanataim, amikor félek attól, hogy ki vagyok, és vannak pillanataim, amikor azt mondom „bassza meg egy gyilkos vagyok és nem érdekel ki tudja meg”. Most éppen a „baszódjon meg” pillanatomban vagyok, és jelenleg, ez az állapot nem is fog elmúlni.

– Ez nem a maga ügye.

– Én hívtam meg.

Ezeket a szavakat az új halottkém mondja, Melanie Charmichel, aki Beth helyét vette át, miután őt Angliába helyeztettem át, hogy tűnjön el az Esernyős Ember látóköréből. Melanie leguggol Roger mellé, de rám néz.

– Tulajdonképpen erről az esetről beszéltünk, amikor a hívást kaptam.

Nem kell a reakciómat mérlegelnem, ami határozottan negatívabb, mint a legtöbb gyakori negatív reakcióim. Ez nem azt jelenti, hogy birtokló vagy bizonytalan lennék. Nincs szükségem erre a kurva munkára. Én választottam. Ez valami más. Érzem, ahogy Roger engem bámul, a tekintete szúrós, a figyelme kellemetlen, és itt van a bibi. Ez arról a krónikus ellenszenvről szól, amit Roger kezdett kelteni benne. Talán sosem kedveltem. Valójában, tudom, hogy nem, és mégis, a kedvére akartam tenni. Istenem, eléggé el vagyok baszódva, és erre a felismerésre innom kell, de azelőtt nem, hogy valakit megölnék, mielőtt megölöm Esernyős Embert, javítom ki magam. Ránézek Melanie-ra egy csinos fekete nő, eddig még nem lőttem be a korát. Olyan ötven körül van, úgy döntök, de negyvenesnek is elmegy, túl fiatal Roger hatvan-akárhány-kurva évéhez. És mégis, úgy érzem, hogy együtt vannak. Úgy érzem, hogy ez is egy új dolog. De talán az agyához vonzódik a nő. Okos, éles elméjű, okos a legtöbb bűnözőhöz, kivéve ehhez az egyhez, vagy máskülönben nem lenne itt, meg akarván halni.

– Amíg Esernyős Emberről beszélt – mondom, – itt volt velem.

– Mert személyes – mondja Roger. – Engednie kell, hogy segítsek, mielőtt holtan végezné.

Ránézek. – Nem fog megölni, még nem, de maga, magát megfogja.

Valami megcsillan azokban a kék szemekben, mielőtt felemelné az egyik szemöldökét és megkérdezné. – És ezt honnan tudja?

– Csak tudom. – Ez az egyetlen válasz, amit adok neki. – Álljanak fel és tűnjenek a francba innen.

– Ó, Istenem! – kiált fel Melanie. – Ó, Istenem. Betht ezért helyezték Európába. Célpont volt? Most én is célpont vagyok?

– Nem – mondjuk egyszerre Rogerrel, mindketten ránézünk, aztán egymásra.

– Nem állsz közel Lilah-hoz – mondja Roger helyettem, tartja a tekintetem. – Semmi haszna nincs belőled. – Közelebb hajol hozzám. – Ez az eset talán nem is magáról szól. Talán rólam. Az ügyeimről. Érti, ugye? Talán akarja magát, hogy hozzám elérjen. Nem megyek el, és frankón, túl öreg vagyok ahhoz, hogy érdekeljen, hogy élek vagy halok.

– És emiatt mondta az új halottkémünknek, hogy az Esernyős Ember nem fog utána futni? – firtatom. Közelebb hajolok hozzá. – Mert tudja, attól, hogy átnéztük ezt az esetet együtt, azok után megy, akik közel állnak az áldozatokhoz.

Elhúzza a száját. – Maga jó, Love. Megért arra, hogy a pártfogoltam legyen.

– Mit jelent ez? – kérdezi Melanie hirtelen. – Veszélyben vagyok, vagy nem?

– Nem – mondjuk újra egyszerre Rogerrel, de egyikünk sem néz rá. Egymást nézzük, és a levegő köztünk majd szétpattan a feszültségtől. Ez nem ismeretlen, mindig kihívásra késztet, de ez a hatalomról, az ellenőrzésről és az irányításról szól. Azt hiszi, hogy vissza fogok lépni, és azt fogom neki mondani ellenőrzés alatt tartok mindent, jól megtanultam. Nem én vagyok kontrol alatt, de ő sem. Esernyős Ember az, és az egyedüli módja, hogy elvegyük tőle ezt, ha elkapjuk.

– Roger – sürgeti Melanie nyomatékosan. Az ajkai elvékonyodnak, az irritáció halvány jele látszik rajta, ami szinte majdnem észrevehetetlen, de én tudom. Ismerem őt. Egyetlen ok miatt tanulmányoztam őt: hogy olyan legyek, mint ő, és hogy tanuljak tőle. Elszakítja a tekintetét az enyémtől, és átnyúl, megszorítja a nő karját.

– Rendben vagy. – Ez az egyetlen valamifajta vigasztalás, amit láttam tőle, hogy valakinek felkínálta volna, de ugyanakkor soha nem is hittem volna róla, hogy romantikus beállítottságú lenne, ami visszatekintve fura. Hozzáhajol beszéd közben, a hangja halk, csak Melanie fülébe beszél, és nem tetszik, mennyire eltereli így Melanie figyelmét, akinek a bizonyítékokra kellene koncentrálnia. Roger jelenléte elvonta az én figyelmemet is, Melanie-éval együtt, de ugyanakkor újra elkezd esni az eső. Minden másodperc, amíg az esőn vagyunk, még jobban veszélyezteti a bizonyítékokat, amit kétségkívül az Esernyős Ember is tud. Minden kézre szükségünk van most a fedélzeten, és az igazság az, ha Roger elvonja az Esernyős Ember figyelmét, akkor talán nem Kane-re fog fókuszálni. Ami tényleg szemét gondolat tőlem, Istenem, borzalmas ember vagyok. Mindez a felismerés magamról valahogy Roger által jut eszembe. Talán emiatt nem kedvelem őt. Amíg engem néz, nem ő az egyedüli, aki lát engem. Én is látom magam minden sötét és mocskos módon, amik nem terelnek engem arra az útra, mint Kane-t.

– Lilah? – visszatérek a pillanatba és szemügyre veszem Rogert mielőtt Melanie-ra pillantanék.

– Mit tud eddig?

– Semmit – mondja Melanie. – Éppen csak most jöttem meg. A forgalom borzalmas volt és...

Kizárom őt, a tekintetem az áldozatra esik, akinek szüksége van rám. Csinos. A húszas éveiben jár. Szőke, mint a másik két áldozat, míg én barna vagyok. Ez a tény rám és bennem ragadt. Nem vagyok olyan, mint ők. Ő azt hiszi, olyan vagyok, mint ő. Azt hiszi, mint Szellem, hogy én is egy másik gyilkos vagyok. Remélem azt hiszi, hogy kedvelem. Remélem, hogy alábecsül, mert nem vagyok az a gyilkos, akiről azt hiszi, hogy vagyok. Gyilkos vagyok, tudom. Ő egy olyan valaki, akit senki nem ért meg teljesen, még én sem, de a megérzésem azt mondja, találkozni fogunk, mielőtt ennek az egésznek vége lenne, és mind reménykedünk abban, hogy egy ribanc.