13. fejezet

Fordította: Lilith

Abban a pillanatban elfelejtem a saját idegességem, mikor valóban bent vagyok az áldozat hálószobájában. Belépek a Másvilágomba, tényleg belépek, és elúszik minden más. Természetesen segít az, hogy nem várnak rám vértócsák a hálószobában.

Csak Katy van ott. Készen állva arra, hogy elmondjon nekem egy történetet, amit hallanom kell.

Az ágy közepén van, hozzákötözve egy esernyő a kezéhez, karja a feje felett.

Halott.

Meztelen.

Beborítva ugyanazzal a szétszóródott vérrel, ami foltokban megtalálható a fehér ágytakarón és a fehér falakon is. Most már úgy hiszem, hogy az ágytakarót – mely úgy tűnik, pontosan megegyezik azzal, amely az előző áldozat lakásában volt – erre az alkalomra hozták be, természetesen a kontrasztos hatásért. Minden körülmény egy ütős kinyilatkoztatásról szól. Ezt elraktározom az agyamban, mint lehetséges hibát.

Ezeket megvették. Le lehet nyomozni.

A tekintetem visszatér az áldozathoz, Katyhez. Érdekes, hogy ő az ágyon van, és nem a padlón, mint az előző áldozat. Talán egyeseknek gyengédebb befejezésnek tűnhet, tán még az ő számára is, de nekem nem, nem tűnik annak. Így is halott. Még mindig egy test, amihez kötődik egy név, ami többé nem számít, legalábbis számára nem. Habár ez nem véletlen. Ez egy üzenet, amit el kellene olvasnom, és meg kellene értenem. Egyelőre fogalmam sincs, mit jelent. Lehet, hogy egyszerűen arra szánták, hogy túlságosan koncentráljak, és lemaradjak valami nagyobbról. Lehet, hogy ez egy teszt.

Legutóbb a cigarettákkal hagyott nekem nyomot. Roger cigaretta márkája, ami úgy tűnik, még mindig arra utal, hogy ez a tényállás közte és köztem kapcsolódik egy régi ügyhöz, amin Roger alatt dolgoztam. Igen, szólhatna ez Rogerről; Rogerről – gondolom, a fejemben hallva a korábbi megjegyzéseit, de nem így van. És az, hogy itt vagyunk, az én épületemben, üzenet számomra rólam, az épületben, ahol folyton tartózkodtam, mikor a New York-i rendőrségnek dolgoztam, mert jegyben jártam Kane-nel.

Jegyben jártam.

Bassza meg, ez elvitt engem egy helyre, ami nincs a Másvilágomban.

– Baszódj meg Kane Mendez, amiért elvonod a figyelmem – dünnyögöm, és újra az átkozott szobára fókuszálok.

Van itt számomra egy nyom. Meg kell találnom, mielőtt ideér a csapat, és valahogy elkeveredik. A falon lévő vérmintákat fürkészem, tanulmányozom őket, mintázatokat keresve, ezúttal viszont semmit sem találok, legutóbb a mintázat vezetett el engem a cigarettákhoz. Túl egyszerű lenne számára, hogy ugyanolyan módon hagyjon nekem nyomot, mint ahogy korábban tette. Odasétálok a testhez, és lebámulok a Katy vörösre festett ajkain lévő fehér habra. Megmérgezték. Ki volt rúzsozva. Érte? Mert rákényszerítette? Mert Katy boldoggá akarta tenni? A beteg szemétláda figyelte, ahogy levetkőzik? Szerintem igen. Itt volt. Jelen kellett lennie, amikor meghalt, de a halála utáni levetkőztetése, megérintése magában hordozhatta volna azt a kockázatot, hogy DNS-t hagy hátra.

Rákényszeríthette őt a vetkőzésre telefonon vagy videón keresztül, amit le lehetne nyomozni, de hogyan mérgezné meg? Körülnézek poharat vagy ételt keresve, de nincs semmi. Esernyős Ember túlságosan tökéletesen tiszta ahhoz, hogy elől hagyjon egy koszos poharat. Lefogadom, hogy ha a konyhába megyek, ott sincs pohár, de Katy el van rendezve. Itt volt. Ha rávette volna, hogy mérgezze meg magát, Katy ugyanúgy vonaglott és vergődött volna a fájdalomtól, mint a sikátorbeli áldozat, akit próbáltam megmenteni. Nem lenne kifektetve úgy, mintha modellt állna. Idejönni veszélyes tett volt. Tudja, hogy valaki meglátta. Biztos, hogy meglátta valaki. Tehát ez azt jelenti, hogy megtalálhatom azt a valakit. Esernyős Ember arra bátorít, hogy találjak valakit, aki látta őt. Arra bátorít, hogy találjam meg őt.

És így meg fogom találni.

Hol vannak a nő ruhái?

A gardróbhoz sétálok és kinyitom az ajtót, egy ezüstszínű ruhát találok a földön. Előveszem a fényképezőgépem és lövök pár fotót, majd a tekintetem a falon lévő poszterre emelkedik. A U2 banda az, rajta egyik számuk címével: Veled vagy nélküled, a dalszöveg gitáralakban van felírva. Olyan, mintha a szoba ismét kiszélesedne, majd összezsugorodna, felbukkan egy emlék a múltamból. Hangokat hallok a lakásban, megérkezett a helyszínelő csapat. Tekintetem egy verssorra vetődik: Te mindened adod, de én mégis többet kérek.

Hirtelen visszaugrok Hamptonsba, az éjszakához, mikor megerőszakoltak. Egy bárban voltam az akkori legjobb barátnőmmel, Alexandrával. Ragaszkodott ahhoz, hogy igyuk meg a pezsgőt, amit rendelt. Emlékszem erre, mert a születésnapom volt, és csak ezt ittam azon az éjszakán. Elment flörtölni egy pasival, és Kane épp üzenetet írt. Korábban repült haza. Türelmetlenül vártam, hogy találkozhassak vele. Kifizettem a számlát, de hirtelen nagyon szédülni kezdtem. Kiléptem a parkolóba.

A parkoló hideg levegője segít lélegezni, de valami nem stimmel. Nem érzem magam jól. A kocsim felé sétálok, de ismét megingok, eluralkodik rajtam a zavartság egy hulláma. Elérem a BMW-m vezetői oldalát, vagy amiről azt hiszem, a BMW-m. Bárhogy is legyen, a kemény acélon találom magam. Kezdem elveszteni a valóságot. Kezdem elveszteni az eszméletem, és az elmém egy része tudja, hogy bedrogoztak, és hogy be kell jutnom a kocsiba, és be kell zárnom az ajtókat. És segítség kell, segítséget kell hívnom.

Bedugom a kezem a zsebembe, a kulcsaim után kutatva, és az ujjaim megérintik a hűvös acélt, de úgy tűnik, nem tudom megfogni, lehajtom a fejem a kocsi oldalához, beszívva egy mély levegőt, próbálom lenyugtatni magam. Nem segít. Hangokat hallok mögülem. Emberi hangok. Nevetés. – Alexandra? – suttogom, biztos vagyok abban, hogy őt hallom, de nem válaszol. – Alexandra? – Még mindig nincs válasz. Még több hang, és azt hiszem, most a bátyámat, Andrew-t hallom, de nem. Nem. Ez egy másik hang. Ismerős. – Kane?

Megingok és elkap valaki, valaki nagy és erős. Ismeretlen. – Szemrevaló ribanc – mondja a férfi. – Jó numera.

– Hagyjon – mondom. – Hagyjon. Eresszen…

– Megint csörög a kurva mobilja.

Csörög a telefonom? Miért nem hallom csörögni a telefonom?

– Kane az – mondja egy másik férfi. Vagyis nem. Ez egy nő?

Elvesztem a pillanatot. Minden fekete. Majd egy kocsiban vagyok.

Kipattannak a szemeim, ahogy visszaemlékezek valami olyanra, amit idáig elfeledtem. Mialatt minden fekete volt, nem volt teljesen fekete. Volt egy dal a fejemben. A tekintetem a poszterre ugrik. Ez a kibaszott dal.

Hangok elérnek a fülemhez, belép a lakásba a helyszínelő csapat, és elásom az érzelmeimet. Gyűlölöm az érzelmeket. Utálom, hogy gyökeret akarnak verni a mellkasomban, és úgy viselkedek miattuk, mint egy bolond. Beszívva egy kurvára éles levegőt keményen elutasítom őket kábé ötször, mielőtt győzedelmeskedek. Akkor, és csakis akkor sétálok vissza a hálószobába, és lebámulok Katyre. Be volt drogozva.

Be voltam drogozva.

Sokkal több közös van bennünk, mint egy hollywoodi kapcsolat.

14. fejezet

Fordította: Isabelle

A helyszínelő csoport, könyörtelenül és gyorsan jön, berontanak a lakásba, a jelenlétük arra késztet, hogy harcoljak a bennem feltörő adrenalinnal, ami arra ösztönöz, hogy menjek a Társaság főkolomposához, magához Pocherhez és öljem meg. Ehelyett a lakás előterébe megyek, felveszek egy overállt és a helyszínen maradok, a dolgomat végzem. Fotókat készítek. Mindennek utánanézek, ami elvezet ahhoz a személyhez, aki azt tetteti magáról, hogy egy sorozatgyilkos. Ez nem az első eset, hogy ezt gondolom egy ügyről, de túl könnyen elvetem az ötletet. Mert ez az, ami. Valaki, aki azt tetteti, hogy egy gyilkos, hogy megvezessen egy ügyön és az időmet pocsékoljam, hogy végül megöljön. A következő óráig hiszem ezt, akkor többé már nem. Karen ragyogóan tiszta konyhájában állok, egy NYPD-s overállban, nézem a csillogó mosogatót, amikor eléggé lenyugodtam már ahhoz, hogy tisztán gondolkozzak. A tény, hogy le kell nyugodnom ahhoz, hogy tisztán gondolkozzak, azt jelenti, hogy ezt a meccset nem én nyertem. A telefonom csörög, megfogom, látom, hogy Murphy igazható hív. – Love ügynök – üdvözöl, amikor felveszem. – Miért akarja mindenki, hogy elmenjen?

– Mert púp vagyok a hátukon – válaszolok.

– Igen. Igen az. Megértem, hogy van egy sorozatgyilkosa, aki jobban kedveli magát, mint néhány rendőri szerv.

– Aggódik értem, Murphy igazgató?

– Hiszem, hogy magára fogadnék Esernyős Emberrel szemben, ahogy hallom, hogy maga nevezi őt. Van valami, amiről tudnom kell?

Van valami, amiről tudnia kell? Murphynél minden kódolva van. A munkám az, hogy könyörtelenül eltüntessem a Társaságot, ami miatt az ő támogatása ennél az ügynél, arra késztet, hogy elgondolkozzak van-e valamilyen kapcsolat. Vagy nincs. Tisztáznom kell a gondolataimat, mielőtt mérgező szemetet köpnék ki, ami úgy hangzana, minta egy őrült személy mondta volna. – Halott embereket látok – mondom. – Ez az, amiről most tudnia kell.

– Akkor rendben – válaszol. – Holnap elmondhatja, azt, amiről most úgy döntött nem mond el. Ami a holttesteket illeti, legyen benne biztos, amennyire tud, hogy maga nem lesz egy közülük. Kommunikáljon, Love ügynök. Úgy érzem, emlékeztetni fogom erre egész hátralevő földi életünkben. – Leteszi.

A csípőmnél lévő táskába rakom a telefonomat. Miért nem mondtam el neki, hogy ez a Társaságról is szólhat? Mert hirtelen arra gondolok, hogyha a Társaság felültet, miért hagynának nekem egy bizonyítékot, hogy kitaláljam? Nem tennék. Ez a válasz. Nem tennék. A lényeg, hogy ez az este még mindig baszakodik velem. Hagyom, hogy megtalálja az útját a gyilkossági helyszínemre. Ami a zenét illeti, talán véletlen egybeesés, és egy másik jelentés után kell néznem. Talán nem igazán halottam azon az estén. Bevoltam drogozva. Mint Katy. Bassza meg. A kesztyűs kezemet újra a mosogatónak nyomom és az állam a mellkasomra hajtom. Mi az, amit nem veszek észre?

– Ő nyert.

Roger hangjára megborzongok. Nem akarok most vele vagy a szabatos kijelentéseivel bajlódni. De átkozott legyek, ha ő vagy Esernyős Ember nem a legjobb részem kapják egy este alatt.

– Három halott nő, egy este. Igen. Azt mondanám ő győzött.

Egy elnehezült szemhéjú, unott tekintetet vet rám, ez egy védjegy. Az ítélkező tekintet. Oka van annak, hogy nincs macskám, vagy neki, a jelenlegi életemben. Becsmérelve lenni, majdnem egy szinten áll azzal, mint egy fura ember mellett utazni a metrón, aki egy éve nem fürdött, aki bogarakat vesz ki a hajából és felajánlja neked, tudja a bánat, hogy miért. Nem szeretem azt, ha bírálnak. Ki kell jutnom ebből a konyhából.

– Engedje, hogy segítsek – mondja. – Jók voltunk, amikor ötleteket adtunk egymásnak.

Úgy érti, amikor vágytam a jóváhagyására. Egy szükséglet, amit akkor fedeztem fel, amikor végre elhagytam New Yorkot, ami tulajdonképpen elhomályosítja a látásom. Láttam a módszerét, sohasem tért ki a szokásos keretek közül. Ezen kívül a gondolkozáson kívül volt az, ahol lennem kellett, ahol maradni akarok.

– Természetesen meghallgatnám az analízisét a ma esti bűnhelyszínekről – mondom, mert nem fogok elutasítani egy forrást, ami talán Esernyős Emberhez vezet. Csak néhány erőforrását a saját módomon fogom használni. – Holnap beszélhetünk.

Elmegyek mellette, ki a konyhából, ki a személyes teréből, amit akarom, hogy megtartson, amikor azt mondja.

– Ha egy csapat leszünk, hiszem, hogy el tudom érni, hogy ne akarják leváltani erről az ügyről.

Itt van. A megfélemlítést játssza ki. Várnom kellett volna. Megfordulok és ránézek. És mosolygok. Ez minden. Csak mosolygok. Nem egy boldog mosollyal. Nem egy jókedvű mosollyal. Inkább, mint egy sav égette mosollyal. Magamon hagyom, elnyúlik köztünk, és aztán elmegyek. A nappaliba lépek, amikor Melanie belép Houstonnal. Figyelembe véve, hogy tudom Houston miért van itt, hogy benyalja magát a polgármesternél azzal, hogy az agyamra megy, Melanie–ra koncentrálok. – Miért van itt és nem lent az esőben, a testekkel foglalkozva, amiket a körülmények befolyásolhatnak?

Felpuffadva áll, kellőképpen dühösen az NYPD overálljában, ami tíz számmal nagyobb, fegyver nélkül.

– Végeztem, amivel végeznem kellett. Azt akartam, hogy elvigyék onnan őket.

– Rendben – mondom. – Elmehetne a laborba és kitalálhatná, hogy milyen mérget használ arra, hogy megölje őket. – Ezzel a mondattal realizálom az elhalványult érvelésemet néhány perccel korábbról. Be voltam drogozva. Ezeket a nőket megmérgezték. Ez nem ugyanaz. Ez egy tény, hogy mentálisan vissza kell lépnem és újra gondolnom hova vándorolt az elmém.

– Bethnél vannak a minták – mondja. – Várjuk a fejleményeket a toxinnal a következő negyvennyolc órában.

– Nos, most újabb mintát gyűjthet. – A hálószoba felé mutatok. – Az áldozatot megmérgezték.

Összeszorítja a száját. – Megyek megnézem. – Elmegy, amíg én a ’mérgen’ tűnődőm, ami megölte Esernyős Ember áldozatait. Be voltam drogozva. Őket megmérgezték. Két különböző dolog, amit azonossá változtattam. Houston elém lép, mint egy hátvéd az utamban.

– A lift tökéletesen működik – mondja. – A gyilkossági helyszín egy sima műveleti módszerben zajlik a sikátorban. Azon vagyok, hogy kiadjak egy nyilatkozatot az öngyilkossági kísérletről és egy rendőr lent azon fáradozik, hogy megmentse az áldozatokat.

Megértés van jelen a levegőben, amit képes vagyok elkapni és az arcába dörgölni, de megelégszem egy egyszerű kijelentéssel.

– Büszke vagyok, hogy maga és Murphy igazgató egyetértésre jutott az ittlétemmel kapcsolatban.

– Azon vagyok, hogy lezárják a helyszínt.

Ellenőrzés alatt kell tartani. Ki kell innen jutnom.

– De holnap – kezdi...

–Beszélni fogunk. Megbirkózunk mindennel. Hívjon, ha bármi lényeges előjön a takarítás alatt. És legyen Morris nyomozó az őrsön holnap a hivatalos kihallgatásra.

– Mi a pokolról beszél?

– Kérdezze Morrist. Hagyom, hogy befejezze az alapokat. – Indulok, és nem állok meg. Kilépek az előtérbe, leveszem az overallomat a fertőtlenítő egységbe, amit a csapat állított fel és a lift felé megyek. Megnyomom a gombot és az ajtó azonnal kinyílik, hála az égnek. Belépek az üres liftbe, megnyomom a gombot és csak állok itt, nézem, ahogy becsukódnak az ajtók, egy görcs van a gyomromban, karmoló érzéssel. A múlt itt van ebben a liftben. Újra kitörlöm, keményen. Arra kényszerítem magam, hogy a nyomozásra koncentráljak. Ez visszarepít abba a sikátorba, hezitálok, mert nem akarom megöletni magam Kane miatt. Kane.

Kurva Kane. Rá koncentrálok. Ez egy jó dolog. Ez egy rossz dolog. Elterelte a figyelmemet. Az eljegyzésünkre gondoltam miközben a gyilkosságokban nyomoztam. Mi a poklot csinál velem ez az ember? A lift újra cseng, kilépek, mint egy nő, akinek küldetése van. Adrenalin áramlik szét bennem és ez vezet az ajtóhoz. Nem törődöm a biztonsági kódokkal. Újra és újra csengetek, tudom, hogy Kit az ajtóhoz fog jönni. Tudom, hogy kamerák is vannak, így amikor a szemétláda válaszol az ajtónál a lakásomban és egy fegyvert szegez rám, ez az összes invitálás, amire szükségem van. Előhúzom az enyémet is és rá szegezem.

– Tünés.

– Nem megyek sehová – szól vissza.

– Kivéve el – mondom. – Egyik vagy másik úton.

– Tartson vacsoraszünetet – mondja Kane mögüle. Kit vág egy grimaszt erre a kijelentésre, ami a parancs, de vacillál, a szemei mérgesen villannak felém, mielőtt leereszti a fegyverét belecsúsztatja a tokjába a kabátja alatt és kilép a folyosóra. Kane nézi a fegyverem.

– Újra azt tervezed, hogy lelősz?

Elrakom a pisztolyom.

– Csak az öklömet fogom használni.

Tisztán látja, hogy nem gondolom komolyan, mert az ajkai elvigyorodnak, derű csillog a szemeiben, mielőtt hátrál és engedi, hogy belépjek a lakásba. Követem, készen állok egy menetre.

15. fejezet

Fordította: Lilith

Belépek az előszobába, pontosan Kane elé, és kulcsra zárom az ajtót, majd visszakapcsolom a biztonsági rendszert. Az, hogy ezt a Kane-nel való vágyott vita fölé helyezem, is mutatja, hogy ideges vagyok. Az Esernyős Ember az épületben van. Még mindig az épületben lehet, annak ellenére, hogy az épületet automatikusan átkutatták, amikor le volt zárva. Megfordulok, és Kane már nem áll előttem. A második ajtónál van, amin át kell mennünk, hogy bejussunk a lakásba, amelyik magasabb biztonsági szintet ad. Extra biztonságot akar, mielőtt bármi is történik köztünk. Ezt nem csak abból tudom, hogy ott áll az ajtónál, hanem abból is, mert Kane most újra viseli a zakóját. Ez azt jelenti, hogy készen áll az üzletre. Számára ez azt jelenti, hogy hamarosan valami szart fel fog robbantani, talán nem szó szerint, de talán mégis. Ő is ideges, akárcsak én, készen áll mindenre.

Én is azt akarom, hogy felrobbantson valamit, vagy valakit:

Esernyős Embert.

Eltüntetem a távolságot közte és köztem, továbbmegyek, belépek az ajtón a nappaliba, hagyom, hogy becsukja az ajtót, és hogy biztosítsa a bejáratot, megnyugtatva azzal a ténnyel, hogy ez a hely olyan, mint Fort Knox. Bármilyen kísérlet, hogy Kane-hez jussanak, nem fog megtörténni, amíg ő ebben a lakásban van. Hirtelen újra abban a szekrényben vagyok, és bámulom azt a posztert a U2 szöveggel, és elindulok a konyha felé.

Ez visszavisz ahhoz a parkolóhoz, Hamptonsba, ahol elraboltak. Micsoda idióta voltam, hogy egyáltalán hagytam, hogy ez megtörténjen és hogy lehet, hogy engem bedrogoztak, Alexandrát meg nem? És miért gondolok erre, amikor három nő halt meg ma este? Én nem haltam meg. Túléltem a szarságomat, ők pedig nem. Megérdemlik a figyelmemet. Belépek a konyhába, és odasétálok a lakás több bárszekrénye közül az egyikhez.

Ez a lakás egy kis zárt szegletében van, ahol a férfi a legdrágább whiskyjét tartja. Nincs oka bezárni, mert ide senki sem tud bejutni. Nem. Nem tudnak. Igen, Kane miatt egy őr maradt itt velem, amikor nem volt a városban, és vele is van egy. Bármit is jelentsen ez. Megragadom a fekete üveget, amiről azt mondta, hogy húszezerbe került neki. Baszódjon meg a húszezerje, aminek valószínűleg egy részét ő csinálta, miközben rossz dolgokat tett. Egy olyan emberrel élek együtt, aki rossz dolgokat tesz. És így nem is ítélkezhetek felette. Istenem, imádom, hogy rosszat csinál. Istenem, nem. Nem, nem szeretem. Én csak azt szeretem, hogy ez olyan átkozottul szexinek mutatja. Istenem, dehogy. De igen. Nem. A rossz dolgok nem szexik. Egy kibaszott FBI ügynök vagyok. Én is nagyon elcseszett vagyok. Kinyitom az üveget, és kortyolok egyet. Ütős, de egy pillanat alatt kisimul az arcom. Kurvára nem kéne ütősnek lennie, húszezer dollárért. Maga Mr. Rossz Dolgok lép mögém. Megfordulok, és mindketten a mögöttünk lévő pultnak támaszkodunk, kis pult, szorosan egymás mellett. A lábai majdnem összeérnek az enyémmel. Gyűlölöm őt, amiért azt kívánom, bárcsak így lenne, legalábbis most. Néha nem gyűlölöm, amiért egyáltalán akarom őt. De most igen, és ő tudja ezt. Látom, ahogy a szemei enyhén összeszűkülnek. Ismer engem. Úgy ismer engem, ahogy senki más nem ismer, és megérti azt a furcsa helyet, ahol most vagyok. Úgy gondolja, tudja, hogyan kell kezelni. Még a zakóját és a nyakkendőjét is levette, mintha ez a háború velem nem igazi háború lenne. Igaza van, tényleg. Ez nem háború. Nem köztem és közte. Többé már nem. Ez egy háború magamban. Egy háború, amit nem vagyok benne biztos, hogy megnyerhetünk, és egy részem átkozottul örül, hogy ő biztos benne, hogy meg tudjuk csinálni. Mert én nem.

Felemelem a rohadt drága üvegcsét, koccintok vele, és újabb kortyot iszom belőle, felbátorítva, hogy azt mondja, hagyjam abba. Az ajkai mosolyra húzódnak és érte nyúl, elveszi tőlem, – mert én persze hagyom –, de visszacsurgat egy kortyot. Egy másik dolog, amit imádok Kane-ben. Hogy tud gettós lenni, ha kell. Ami azt is jelenti, hogy rossz dolgokat csinál. Átkozott legyen, amiért a rossz dolgait is elfogadom. És elvonja a figyelmemet. Iszom még egy kortyot, a whiskey töménysége hivatalosan is a fejembe száll, legalábbis úgy érzem. Ez és az, hogy dühös vagyok. Leteszem az üveget.

– Te – mondom.

– Mi van velem, szépségem?

– Ne hívj így!

– Mi van velem, szépségem?

Felmordulok. – Kane.

– Lilah – mondja azzal a gazdag akcentusú hangjával, amikor kimondja a nevemet.

Mert tudja, hogy szeretem ezt. Mert régen, még mielőtt óvatos voltam Kane-nel, azt mondtam neki, hogy tetszik. Már nem vagyok az Kane-nel többé. És abban a sikátorban sem tettem ezt, amikor kellett volna, Kane miatt.

Odalépek hozzá, és megragadom az ingét.

– Tudod, hogy mit csináltam ott kint ma este? – Nem hagyok neki időt a válaszadásra. – Tétováztam, mert nem akartam meghalni. Nem akartam meghalni miattad, Kane kibaszott Mendez.

Elkapja mindkét csuklómat, és keményen megránt, magához szorít.

– Mikor nem akartál valaha is élni, Lilah?

– Erről beszélek most, seggfej. A ma estéről. Tétováztam. Meg is halhattam volna.

Megfordít és a sarokba szorít, ahol a fal túlnyúl a pulton. Nem hagyom, hogy bárki is ketrecbe zárjon, de Kane az Kane. És itt vagyok én.

– Soha nem kellett volna egyedül hagynom téged ilyen sokáig.

– Nincs szükségem bébiszitterre – mondom. – És egyedül nem volt problémám. Te vagy az. Te késztettél tétovázásra. Nem akartam meghalni ma este. A ma estéről beszélünk.

– Élni akarsz, Lilah. Hagytam, hogy érezd a rossz dolgokat.

– Nem hagyod, hogy bármit is tegyek – mondom, a mellkasát ütögetve.

– Nem hallasz engem...

Megfogja a tarkómat. – Neked élni kellene akarnod. És velem kellene élned az életet. Eljegyeztük egymást, te nő.

– Az már nagyon régen volt.

– És most itt vagyunk megint. Oda, ahová mindig is tartoztunk.

– Egy sorozatgyilkossal, aki üldöz téged és engem?

– Mindig lesz valaki, aki mindkettőnket üldözni fog – mondja. – És ha azt hiszed, hogy jobb neked, ha nincs okod rá, hogy élj, akkor sokkal kevésbé szeretsz engem, mint én téged.

– Ez kurvára nem igaz. – Rábökök, és rákényszerítem, hogy rám nézzen. – Szeretlek, de...

Az ujjai durván belegabalyodnak a hajamba, és magához szegezi a tekintetem.

– Ne fejezd be ezt a mondatot. Ne most. Soha többé nincs de, ha rólunk van szó. És most azonnal megcsókollak, mert az enyém vagy, Lilah Love. Te nem tartozol a kibaszott Esernyős Emberhez. Nem birtokolhat téged. Megértetted?

– Kurvára nem vagyok az övé.

– Bizonyítsd be!

– Azzal, hogy hagyom, hogy birtokolj engem?

– Azzal, hogy azt teszed, amit mindig is szoktál, és megpróbálod bebizonyítani, hogy nem.

Megcsókol, és én elkezdem azt csinálni, amire bátorított. Egyetlen szándékkal csókolom vissza, hogy bebizonyítsam, nem vagyok az övé.

Bizonyítani, hogy a magam ura vagyok. Egyedül én vagyok a kibaszott tulajdonom. Megrántom az ingét és becsúsztatom alá a kezem, a teste melege elűzi az eső és a halál hidegét, ami kísértett engem ebben az időben, ezen az éjszakán. Dolgok, amelyek nem mindig zavarnak, de ma este igen. Igaza van. Az Esernyős Ember ma este a hatalmába kerített. Ez tesz engem olyan átkozottul dühössé, és ezt Kane-en töltöm ki. Meglököm Kane-t és ő hagyja. Hátrál.

– Vedd le a rohadt ruhád – parancsolom.

A szemei elsötétülnek, ahogy a fején áthúzza az ingét, és ledobja. Ez az ing nélküli férfi a figyelemelterelés, amire szükségem van. A táskámat a fejemen áthúzom, a jelvényemmel együtt. A pólóm következik, amit eldobok és mire a melltartómat is leveszem, már szemben állok vele. Megcsókolom őt, vagy ő engem. Mindegy. Azt teszi, amit én akarok. Felkap, és a nappaliba visz – mivel egyértelműen tudja, hogy az ágyában vagyok –, nem kell most oda kényszerítenie.

Letesz a kanapé elé, és levetkőzünk, gyorsabban, mint amilyen én voltam a sikátorban, mert kurvára haboztam. A kanapéra lököm, és elkezdek rámászni. Amikor már irányítok, a tekintete végigsimít a testemen, és a szemei találkoznak az enyémmel. Az ajkai mosolyra húzódnak, és én tudom, hogy ezzel mit akar, hogy tegyek. Nem akart birtokolni engem. Azt akarja, hogy újra a sajátom legyek. Ez a helyzet Kane Mendezzel. Tudja, hogy nem élhetek az ő világában, ha gyenge vagyok. Tudom, hogy nem tudok élni a világomban, ha gyenge vagyok. De azt is tudom, hogy ő sem tud élni a saját világában gyengén. Hirtelen nem érdekel, hogy kié a világ. Csak azt akarom tudni, hogy életben van.

Megcsókolom, és ez már nem hatalmi játszma. A pokolba is megcsókolom, és aztán azt suttogom: – Szünetre van szükségem.

Megérti. Mindig megérti. Átfordít minket, és egymás mellett vagyunk, ő bennem, a hajamat simogatja, én az arcát.

– Itt vagyok – mondja. – Itt vagy. Most csak mi vagyunk.

– Igen – suttogom, és a következő, nem is tudom, mennyi ideig, csak ennyi van. Én és ő. Ő és én. De, amikor eljön az idő vissza a valóságba, én megint a sikátorban tétovázom, és nem tudom miért ijedtem meg olyan rohadtul.

– Mi történik, ha tétovázol, Kane?

– Nem megyek sehova.

– Nem engedheted meg magadnak, hogy tétovázz. Te vagy Kane Mendez, és ez egy veszélyes név.

– A különbség köztünk az, hogy amikor te elmentél, nekem nem állt szándékomban hagyni, hogy távol maradj. Haboztam, még mindig habozom miattad.

– Ezt nem engedheted meg magadnak. – Megpróbálok felállni, de ő visszahúz a hátamra, és fölém hajol. – A halálra való hajlandóság nem hatalom. Nem irányítás. Ez az ostobaság forrása.

– Nem értek egyet.

– Most már nem? – kérdőjelez meg. – Azt hiszed, hogy a halálra való hajlandóság segít neked? Te meghalsz, és az Esernyős Ember él. Akkor ő folytatja a gyilkolást. Úgy tűnik, csak annyit kell tennie, hogy rávegyen valami hülyeségre, hogy nyerjen.

Igaza van.

– A francba veled.

– Átkozott legyen, Lilah. Ne félj a tétovázástól. Hagyd, hogy erősebbé tegyen. Hagyd, hogy okosabbá tegyen. Hagyd, hogy Esernyős Ember halálához vezessen.

Az ötlet, hogy több van ebben a történetben, hogy az Esernyős Ember tudhat arról az éjszakáról, a megerőszakolásomról, kezd elhatalmasodni rajtam.

És én jó vagyok, amikor dühös vagyok. A gondolat, hogy el akar jönni Kane-hez, és már megtette, még több dühöt vált ki belőlem.

– Ő akar a halálod lenni – emlékeztetem.

– És? – böki ki, mert jó a bökdösésben, abban, hogy tudja, amikor csak a felét mondtam el annak, ami a fejemben van.

– És – mondom –, ezt fogom felhasználni ellene.