16.-17.-18. Fejezet

 

16. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Kidobnám a nyomorult vizes és véres ruháimat a szemétbe, amik azonban a ma esti emlékeket képviselik és minden csalira szükségem van, ami szóba jöhet, ami segíthet megölni vagy elkapni Esernyős Embert. De nem veszem vissza őket. Meztelenül a hálóba megyek Kane-nel a nyomomban, azonban teszek egy kis kitérőt, hogy megragadjam a táskámat és a jelvényemet. Ezek a Purgatóriumhoz tartoznak. Én pedig a zuhany alá. Negyedórával később mindketten pólóban és melegítőben, igen Kane Mendez és az arrogáns egója melegítőt hord, a konyhaszigetnél vagyunk. Megtöltök egy tálkát Krispie Rice-szal, mert van valami a roppanásban, ropogásban és pattogásban, ami valami jót tesz a szívemnek, amikor leteszem a dobozt.

– Ó, a francba – mondom, újra a véres ruháimra gondolok, amiket majdnem kidobtam a szemetesbe. – Hogy van Jay?

Kane megfogja a dobozt és folytatja a tálkáinknak a feltöltését.

– Elég jól ahhoz, hogy azt üzeni, adjam át neked „Baszódj meg Lilah Love”

– Nos, ez jó – mondom, tejet töltve a tálkáinkba, újra bebizonyítva, hogy bárki, aki azt mondja nem tudok együtt dolgozni másokkal szarságokat beszél. Az ezt követő recsegés és ropogás azonnali zene a füleimnek és a gyomromnak, figyelembe véve mennyire éhes vagyok.

– Elég szomorú, hogy mennyire fél tőled – mondom a bárszéken ülve és egy nagy kanál müzlit kanalazok be.

– Bárki, aki téged véd, kell, hogy féljen tőlem – mondja szárazon, ő is az igazát állítja, ugyanúgy kanalazva a müzlijét. – De általában tőled félnek.

Horkantok. – Akárhogy is van, te voltál, aki kurvára ráijesztettél. Ma csupán egy probléma volt. Ez befolyásolta, hogy mikor és hogy birkózom meg ezzel a helyzettel. – Újabb falatot veszek és felé mutatok a kanalammal. – A képességed, hogy félelmet kelts másokban nem mindig a legjobb előre mozdító lépés számodra.

– Te soha nem gondoltad, hogy félelmetes vagyok.

– Mindig tudtam, hogy félelmetes vagy Kane – mondom lágy hangon és azt motyogom. – Csak egy kicsit túlságosan kedveltem.

– Eléggé ahhoz, hogy egy gyűrűt húzzon az ujjadra.

– Amit levettem – vágok vissza, az az este még mindig köztünk van és ez egy válaszfal már évek óta, de egyre lejjebb ereszkedik.

– Mert elástam érted egy testet. Egyesek azt gondolhatják, hogy ez romantikus.

Istenem, valamilyen szinten így gondolom. – A legtöbben nem így látnák.

– És akkor ott vagy te, Lilah Love. – Hezitál és egy olyan pillantást vet rám, ami azt sugallja „még mindig megvan a gyűrű”.

Még mindig van gyűrűje. Visszaemlékezem a gyilkossági helyszínre és leteszem a kanalamat.

– Most tényleg erről kell beszélnünk?

– Eléggé ismersz ahhoz, hogy tudd, nem kalandoznék ide a Krispie Rice fölött. Csak a tényeket közöltem.

A mellkasom megdobban arra az emlékre, amikor levettem a gyűrűt és hogy mennyire fájt. Kane-nek mindig meg volt arra a képessége, hogy inkább embernek érezzem magam és kevésbé emberinek, mint bárki másnak a bolygón. – Arra a nyomorult gyűrűre gondoltam a halott nő lakásában ma este, a halott testvérével az ágyában.

– Ezt most az ágyra fektette nem a padlóra? – kérdezi, bebizonyítva, mint mindig, hogy az ügyeim tényei egy kicsit sem rendítik meg, és ő is, mint ahogy én, mentálisan arra a szintre tud eljutni, amit senkiről sem tudok elképzelni.

– Igen és ez egy üzenet, amit még nem fejtettem meg, de erre még visszatérünk. A gyűrű...

– Igen a gyűrű. Mondd el miért gondoltál rá a lakásban.

Elfordulok tőle és veszek egy falatot a müzliből, a kérdésre gondolok, és a múltra.

– Azon az estén – pillantok rá. – Igazán boldog voltam, hogy korán jössz haza. Régen minden alkalommal, amikor arra az estére gondoltam mindig a rosszra gondoltam, a testre és a késre – arra a párbeszédre, ami azelőtt történt, hogy elraboltak - arra az ismerős csodálatos módra, ahogyan mi...

– Még mindig azok az emberek vagyunk.

Elutasítom az ötletet.

– Én nem vagyok ugyanaz az ember.

– Jobb vagy. – Megfordít, hogy szembenézzek vele. – Jobb vagy, Lilah.

Az arcára nézek. – Felfedeztem, hogy képes vagyok ölni és ez tetszett azon az estén.

– Nem – mondja. – Ez nem te vagy.

– És mi van, ha igen?

– Tudod mit gondolok?

– Miért kérdezed? Mindketten tudjuk, hogy úgyis elmondod.

– Azt a pillanatot használod, amikor megölted, hogy kitörölje annak az estének a többi részletét. Így könnyebb elfogadnod ezt a részedet, még akkor is, ha tágabb módon szidalmazod magad, mint elfogadni, amit tett veled. Nem vagy olyan dühös amiatt, hogy ki vagy mi vagy, Lilah. Ez az ember tesz téged olyan rohadt jóvá a munkádban. A szörnyeteg, amit magadból csináltál, egy módja annak, hogy ultrafókuszú legyél bármire, csak annak az estének a részleteire nem. Ez az, amit én gondolok.

Elfordul tőlem, és enni kezd. Mérges akarok lenni rá, vagy elutasítani a szavait, de képtelen vagyok. Meg sem próbálom. Nem vagyok benne biztos, hogy helyesek vagy nem, de nem teljesen hangzanak valótlannak ez biztos. És így elfordulok tőle és én is enni kezdek. Nem rágódok a véleményén. Nem tudok. Más szavak is vannak az agyamban. A szavak azon a poszteren, a dal szövege. Az a rohadt zene szólt a parkolóban is. És nem emlékeztem egészen ma estig, mert igaza van Kane-nek. Mindent, amire arról az estéről emlékeztem, sok mindent még mindig kitöröltem. – Utálom, amikor igazad van – mondom.

Rám pillant. – Mert utálod, ha nincs igazad.

Egy kis mosolyt villantok felé. – Utálom, ha nincs igazam, ugye?

Nevet, ami egy mélyről jövő morajlás, mielőtt azt mondaná. – Az év kijelentése.

Én is nevetek és ez az egyik olyan pillanat Kane-nel, amit annyira hiányoltam. A pillanat, amikor mindketten találunk módot arra, hogy nevessünk a körülöttünk lévő égő pokol közepén. A nevetés azonban sosem tart sokáig. Most sem tarthat sokáig. Félretolom a tálkámat és nem utasítom el a múltat tovább, és ahova vitt ma este. Ahova visz minket.

– Tudja, Esernyős Ember tudja.

Kane is félretolja a tálkáját és megfordítjuk a székünket, hogy egymással szemben legyünk, a hatalmas apartman elhalványul. Újra csak én és ő vagyunk.

– Miről tud?

– Arról az estéről.

– Nem tudhat arról az estéről.

– És mégis, tud, és azt akarta, hogy tudjam, hogy tudja. Az áldozat, aki abban a lakásban volt. Meztelen volt és a ruháit Esernyős Ember a szekrényben hagyta egy U2 poszter előtt, rajta a ”Veled vagy nélküled” dalszöveggel. Kétlem, hogy a lakás eredeti berendezését képezte. Ő rakta oda. Amikor elraboltak, ez a zene ment a rádióban valahol a parkolóban vagy a kocsiban, nem vagyok benne biztos, hogy melyik, túlságosan be voltam drogozva.

Nem reagál rá, csak ül és feldolgozza az infókat, ismerem. Hagyom, hogy ezt tegye. Gondolkoznia kell. Másodpercek múlnak és azt mondja.

– Nem tudhatja.

– Milyen más magyarázat van erre? – Nem hagyok neki időt, hogy válaszoljon. – Azt gondoltam, a Társaság állította fel ezt az egészet, hogy megöljön mindkettőnket, de nem hagytak nyomot, hogy rájöjjek ők azok.

– Ha igazad van és ott volt...

– Igazam van. Tudja.

– Akkor ez a Társaság – vonja le a következéseket.

– Nem figyelmeztetne, ha a Társaság az – ismétlem meg. – De mi van, ha valami gazember vagy valaki, akit felbéreltek, hogy segítsen azon az estén? Több ember is részt vett az elrablásomban.

– Vagy az első megérzésed volt a helyes – mondja. – És a Társaság az, nem pedig valami gazember van e mögött az egész mögött. Ha csak megölnének engem vagy téged, ami azt illeti, az embereim az ő embereik után mennének. Ha az egyik eseted úgy tűnik, hogy velünk szembe megy, elkerülnék.

– De nem hagynának nyomot, hogy kitalálhassam – ismétlem sokkal határozottabban, mint az előbb.

– Senki nem öl disznókat és embereket, aki nem igazán egy gyilkos – mondja. – Felbéreltek valakit, aki alkalmas ezekre a dolgokra. Talán egy kihívásnak lát téged. Azért hagyta a nyomot, mert élvezi a játékot és mert azt hiszi, hogy okosabb, mint te. Úgy érzi, hogy kigúnyolhat téged és mégis nyerhet.

– Talán – mondom. – Sokkal inkább helyesnek tűnik, mint hamisnak.

– Igazán jónak tűnik – mondja. – A Társaságnak lenne lehetősége a Szellemre és a pénzre, ami őt fizeti.

Váltunk egy pillantást. – A Társaság – mondom. – Tudom, hogy túl könnyen kizártuk őket.

– A Társaság nem akar háborút. Ez akadályozza a nagyobb terveikben.

– Ami? – kérdezem.

– Csendesen irányítani a világot a színfalak mögött. Pocher a mi problémánk. Te kiütöd Esernyős Embert. Én Pocherrel fogok törődni.

Igaza van. Mindkettőnek le kell dőlnie, de valami zavar, kavarog valami a fejemben valami, amit fel kell ismernem.

– A Purgatóriumba kell mennem – mondom, készen állva arra, hogy lehorgonyozzam magam a gondolkodó helyemre, a hálószobánkon kívül. Felállok a székről és elindulok. Kane megfogja a karom és felnéz rám.

– Nem kérdezed meg, hogy fogom eltávolítani Pochert?

Azt kérdezi, hogy a jelvényem az útjába fog-e állni?

– Ha Pocher van Esernyős Ember mögött, éppen olyan felelős a gyilkosságokért, mint a gyilkos maga.

– Ő van az apád politikai kampánya mögött.

– Az apám egy bolond, aki azzal játszik, hogy lepuffantsák. Ennek még nincs vége. Valaki meg fog halni. Azt helyezném előtérbe, hogy Pocher legyen az. Azt akarom, hogy ő legyen.

És azt hiszem ez azt jelenti, végeztem a bujkálással vagy, hogy egy szörnyeteggé válljak.

Mert nem érzek bűntudatot, hogy Pochert holtan akarom látni egy erre megfelelő személy által, vagy nem bánnám egy kicsit sem, hogy aki ezt el fogja érni, hogy bekövetkezzen, azzal történetesen az ágyamat osztom meg.

17. fejezet

Fordította: Isabelle

 

A telefonom fülhallgatója a fülemben és Tic Tac-ot hívom, mire a hálószobába érek.

– Ordítanék az idő miatt – válaszol –, de hallottam, hogy ma este három holttested van. Baszd meg! Igen, kimondtam. Baszd meg! Mit tehetnék?

Átmegyek a hálószobán, és kinyitom a kétszárnyú ajtót a Purgatóriumba, ami tulajdonképpen egy iroda, de az én irodám. Ez a menedékem, ahova bezárkózhatok, amíg el nem kapom ezt a seggfejet.

– Mennyi az idő? – kérdezem, miközben belépek a szobába.

– Itt Los Angelesben éjfél van, ami azt jelenti, hogy három van New York Cityben.

Nem is tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy ez az egész megtörtént.

Leülök a Purgatóriumot díszítő két szék egyikére. Van íróasztal és könyvespolcok is, de a szék győz.

–Az én „szükségem van rá” listám mindjárt kezdődik – mondom, – szóval jegyzetelj.

– Kamerafelvétel minden olyan helyről, ahonnan csak tudsz. A háttéranyag mindenkiről az épületben, aki kapcsolatban áll az áldozatokkal. Megvannak a nevek. Murphy megszerezte őket.

Murphy nyilvánvalóan jól elbeszélgetett Houstonnal.

– Úgy hangzik, mintha feltűnően büszke lennél magadra, amikor Murphy elmondta, mit kell tenned. Nekem is szükségem van...

– Egy profil minden áldozatról. Mindet elintézem.– Kane besétál, kezében valamilyen dobozt tart, és leül mellém. Kinyitja a tetejét, a kedvenc süteményemet mutatja. Istenem, tényleg szeretem ezt az embert, mint egy kövér gyerek a tortát.

Felveszek egy brownie-t, és elégedetten nézek rá. – Köszönöm.

– Épp azt mondtad, hogy „köszönöm”? – kérdezi Tic Tac hitetlenkedve.

– Igen– mondom. – És ne mondd, hogy nem mondok köszönetet. Ha brownie-kat hozol nekem, neked is azt mondom, hogy köszönöm, hacsak nem szar.

Beleharapok az egyikbe, és meglehetősen orgazmikus hangot adok ki, mielőtt hozzáteszem, – És ezek nem azok.

Kane elmosolyodik és kacsint, majd maga is harap egy falatot a brownie-ból. Én is majdnem nevetek, mert az az igazság, hogy ez a férfi tényleg halálra rémíti az embereket, amit ma este Jay is bebizonyított. És mégis, most éppen egy brownie- t eszik, és úgy néz ki, mint egy kisfiú az édességboltban, mintha csak egy cukorkát nézne.

– Kane hozott neked brownie- t? – kérdezi Tic Tac.

Fintorogva ráncolom a homlokom.

– Honnan tudsz te Kane-ről? – követelem, és vetek Kane-re egy pillantást, és mosolyogva nézek rá.

– Te meséltél nekem Kane-ről, Lilah.

– Jobb, ha tud rólam  – mondja Kane. – Vagy meg kell ölnöm őt.

– Ez nem vicces – mondja Tic Tac. – Mondd meg neki, hogy azt mondtam, hogy ez nem vicces. Nem! Ne, ne mondd meg neki, hogy én mondtam. Kérdezd meg mit tehetek érte.

– Tényleg ennyire beszari vagy, nyápickám? – kérdezem hitetlenkedve.

Kane nyilvánvalóan hallja, mert azt mondja:

– Mondd meg neki, hogy megvannak a saját embereim, akikben megbízom – mondja Kane, és nem néz rám, félig-meddig végezve a brownie-jával.

– Bennem megbízhat – érvel Tic Tac. – Kérlek, mondd meg neki, hogy bízhat bennem. Murphy igazgató azt mondta...

– Mi a fene? – kérdezem. – Murphy beszélt veled Kane-ről? – pillantok Kane-re, aki szórakozottnak tűnik.

– Azt mondta, hogy Kane segíteni fog neked, tehát mi segítünk Kane-nek.

– Kane nem segít neked vagy Murphynek.

– De neked segít.

– Neked kell rohadtul segítened nekem. Szükségem van egy listára mindenkiről, akinek köze lehetett ehhez az ügyhöz, és aki elment a U2 koncertjére. És abban az évben, amikor Los Angelesbe költöztem, turnéztak?

– Mi köze van az évnek, amikor átköltöztél és a U2-nak ehhez?

– Csak derítsd ki. – Megszakítom a kapcsolatot, leteszem a telefonomat, és beleharapok a brownie-ba. Néhány percig Kane és én ott ülünk, gondolatainkba merülve, és mindketten két teljes brownie-t megeszünk. Valójában én nem gondolkodom túl sokat. Az eső, a vér és a gyilkosság kimerültsége eluralkodik rajtam.

– Murphy tényleg azt hiszi, hogy rajtam keresztül téged is felvett. Ha egyszer megölöd Pochert, azt hiszem, kilépek. Miután megöltem az Esernyős Embert, természetesen. És ezúttal nem foglak megkérni, hogy temesd el a holttestet.

– Legutóbb sem kértél meg rá.

Felveszem a jelvényemet a kettőnk közötti asztalról, ahová korábban letettem, és rábámulok, mielőtt Kane-re néznék.

– Emberek megöléséről beszélek, Kane. Mi a fene történik velem? – Visszateszem a jelvényt az asztalra, kettőnk közé, így mindig biztos vagyok benne, hogy ott van. – Még csak nem is dolgoztam fel azt az átkozott ügyet.

A hajamba temetem a kezem, és előrehajolok. Kane térdre ereszkedik előttem. Leengedem a kezem és a kezei a térdemre simulnak.

– Két ember halálát láttad ma este és egy harmadikat a saját épületünkben. Szembeszálltál két gyilkossal: Esernyős Emberrel és Szellemmel. Megmentetted Jay életét. Meglátogattad a múltat. Persze, hogy holtan akarod látni azokat, akik ezt tették. Ember vagy.

Feláll, és magával húz. – Hajnali fél négy van. Tudom, hogyan működik ez. Neked korán ott kell lenned az őrsön. Aludjunk néhány órát.

– Meg kellene próbálnom dolgozni a bizonyítékokon.

– Úgy lesz. Miután aludtál.

– Tudod, ha nem élnék veled...

– A padlón aludnál el – mondja. – Ezért van a Purgatórium az ágyunk mellett.

Vezet tovább előre, és én nem ellenkezem. Igaza van. Ember vagyok. Kimerült vagyok. A testemben lévő fáradság, a whiskey, a brownie és a túlságosan is sok adrenalin győzedelmeskedik.

Néhány perccel később már az ágyban fekszem, a sötétben, Kane körém tekeredve, mintha attól félne, hogy elszököm, vagy valami rosszat teszek, vagy valami nagy hülyeséget csinálok, például megölöm magam. Nem mondja ki ezeket a dolgokat, ahogy én is ritkán mondom neki, de néha előfordul, mint most is, amikor érzem őket, amikor tudom, hogy ő is így van ezzel. Mindketten tudjuk, hogy háborúba megyünk – nem, már abban vagyunk a Társasággal, ami sosem ért véget. Lehunyom a szemem, és megpróbálom magam kényszeríteni, hogy aludjak, de esküszöm, hogy azt az átkozott U2 dalt hallom a fejemben.

Véletlenszerű dolgok jutnak eszembe: a kezem meg van kötözve, a testem zúzódásokkal teli.

Szavak, amelyek nem illenek a támadásomra vagy az áldozatokra. De van egy másik sor, ami olyan, ami mintha egy üzenet lenne, három egyszerű szó, ami azt mondja: Várni fogok rád.

18. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Felébredve a sötétség és a tény, hogy a telefonom néma állapotban van, elég okot ad arra, hogy kiegyenesedjek. A kezembe veszem és látom, hogy hat óra. Nincs nem fogadott hívásom. Nincs üzenetem. Istenem, hogyan tud bárki a tegnap este után aludni? Kane visszahúz az ágyba, körülölel és rám parancsol, hogy menjek vissza aludni. Lefekszem és pontosan ezt teszem. Szükségem van a pihenésre, hogy értelmesen gondolkodjak. Kane-nel vagyok a meleg ágyban. Természetesen nem akarok felkelni, minimum négy óra alvási időre van szükségem, hogy megelőzze a további vérfürdőt, ami a kezemhez tapadna, de az agyam nem engedi, hogy lecsukódjon a szemem vagy ellazuljon a testem.

– Nem fogunk visszaaludni ugye? – mormogja Kane rekedten.

– Te tudsz, de nekem fel kell kelnem.

Az ajkait a fülemhez nyomja.

– Adnék neked egy okot arra, hogy az ágyban maradj, de nem szeretek más férfiakkal versenyezni. És ezt tenném.

Megcsókolja a nyakam. – Kapd el a szemétládát így visszakaphatlak.

Ezzel kigördül az ágyból és felkapcsolja a villanyt. Megfordulok, hogy nézzem, ahogy felveszi a pizsamaalsóját, mert igen, éppen egy meztelen Kane Mendezt engedtem ki az ágyból. Elfordulok és én is kimászok az ágyból és igen, én is meztelen vagyok és nem, nem érdekel. Ha másban nem is vagyok ösztönös, jól érzem magam a saját bőrömben, nem azzal, ami alatta van, de dolgozom ezen a szarságon. Csak nem akarom olyan rohadt kényelmesen végezni, mint Michael Myers, körbesétálni egy baromi nagy késsel a kezemben. Én szeretem, ha az enyém a csizmámban marad. Egy gondolat, ami zökkenőmentesen átvált arra, hogy pisilnem kell. A fürdő felé megyek.

– Még mindig jó segged van – szól utánam, ami megmosolyogtat. Ugyanakkor nem nézek vissza. Az anyatermészet sürgősebben hív, mint Kane Mendez, nem számít, hogy ő mennyire másképp gondolja. Néhány perccel később, mindketten a mosdókagylónál állunk, a fogunkat mosva. Van egy pillanat, amikor belegondolok, hogy ez mennyire szürreális, minden, ami rólam és erről a férfiról szól. Csak egy pillanatig tart, ahogy a három halott nőre gondolok, akik nem kelnek fel és mosnak fogat. Megragadom a pultot és arra kényszerítem magam, hogy az arcukra gondoljak és ne hagyjam ki Williams nyomozót sem. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen ártatlan ebben az egészben, de halott. És mindaddig ártatlan, míg bűnösnek nem bizonyul. A jelvényem ezt mondatja, még akkor is, ha az asztalon hagytam tegnap este. Kane mögém lép, és a csípőmön pihenteti a kezét. A tükörben váltunk egymással egy pillantást, aminek semmi köze a szexhez vagy a romantikához. Szeretem, ahogy elkülönítjük ezeket a dolgokat. Richnél minden a szexről, a romantikáról és virágok illatáról szólt. Nincs időm arra, hogy a francos virágokat szagolgassam, csak Kane nyakát itt-ott, és ha szerencsés nem fogok harapni sem. Kane vágja ezt. Megérti, és ez a pillantás azokról a gyilkosságokról szól, és arról, ami ezután következik. Túl sokat titkolóztunk a kapcsolatunkban. Túl hosszú ideig rejtőzködtem. Végeztem ezzel a szarral.

– Főzök kávét – mondja Kane, elenged, és az ajtó felé megy. Csinál kávét. Miután egy néma beszélgetést lebonyolítok magammal a gyilkosságról. Számomra ez a fő örömforrás.

– A kávé jó! – kiáltok utána, az én verzióm arra, hogy „szeretlek” és ahelyett, hogy a Purgatóriumba mennék, ahol lenni akarok, hogy újra a gyilkosságba merüljek, inkább zuhanyozni megyek. Ha nem megyek most, egyáltalán nem fogok menni. A baromság következik. Így megy ez a gyilkosság utáni reggeleken és készen kell állnom, hogy visszaüssek, amikor megüt és fog is. Mire farmerben és pólóban vagyok a mosdókagylónál, Kane elém rakja a kávémat. Mikorra ő is kikerül a zuhany alól, én már a Purgatóriumban vagyok a padlón egy jegyzettömbbel magam előtt, azzal a szándékkal, hogy minden emberről, aki ebben az ügyben érdekelt, írjak egy oldalt, de először betöltöm a fényképeket, amiket tegnap este csináltam.

Végigböngészem a felvételeket, elidőzök azon, amelyiken Katy az ágyon van. Aztán megtalálom a korábbi áldozatot, aki a padlón fekszik és rám tör a felismerés. A mennyezeti ventilátor. A testeket közvetlenül a mennyezeti ventilátor alá rakta. A test elhelyezése nem a nagy nyom volt, mint ahogy reméltem, hogy lesz. Éppen azon vagyok, hogy rákeressek az U2 dalszövegre, amikor Kane besétál felöltözve, egy szürke csíkos öltönyben, amivel kinyír. És az a helyzet, hogy nem csak azzal öl meg, hogy felöltözött. Van egy olyan kisugárzása, ami azt sugallja, hogy valóban meg fog ölni valakit. A fickó, aki brownie-kat evett tegnap este ebben a szobában nem egészen tűnt el, csak időszakosan szabadságot vett ki.

Vicces, hogy a nappali fényben ez egy problémának tűnik, amikor tegnap este, nem volt az, de most, a nagy játékosokra gondolok ebben a játszmában, olyan befolyásos játékosokra, mint Kane.

– Mit fogsz tenni, Kane?

Bezárja a kettőnk közötti távolságot és leguggol előttem, a barna szemei majdnem feketék.

– Te nem szoktad ezeket a kérdéseket feltenni, Lilah. Ne kezdd most.

– Beszéltünk erről, Kane. Nem élhetünk együtt úgy, hogy közben sötétségben tartjuk a másikat. És nem próbállak meg visszatartani a rossz dolgoktól. Én attól próbállak távol tartani, hogy hülyeségeket csinálj.

– Nem csinálok hülyeségeket – mondja. – Vagy nem lennél velem. Tudod, amit tudnod kell.

– Tudom, amit tudnom kell? Tényleg? Ez az, amit mondani fogsz nekem? Beszéltünk erről Kane – ismétlen szilárdan. – Titkok...

– Nincsenek előtted titkaim, Lilah. Csak a megértés. – Megfogja a jelvényt az asztalon. – És ez. – Megfogja a kezem, és a tenyerembe nyomja. – Kötöttünk egy alkut tegnap este. Te teszed, amit teszel, amire ez a jelvény kötelez és én teszem, amit teszek.

– Pocher...

– Az én dolgom, hogy elbánjak vele. Ez az alkunk.

– Szellem...

– Szintén az én dolgom.

– Szóval így állunk, Kane, Egy alku, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy fogd be és ne tegyél fel kérdéseket? Légy óvatos a válaszoddal. Lehet, hogy én és a jelvényem érzékennyé válunk és letartóztatunk. Természetesen ma este dughatunk, ha időben leteszed az óvadékot.

Feláll és én is ezt teszem, készen állva egy másik háborúra.