37.-38.-39. Fejezet

 

37. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Kilenc óra van, amikor megérkezem az őrsre, órákkal azután, hogy Kane otthagyott a lakásban, és ő még mindig hallgat. Mindjárt elveszítem az eszemet, és nem tudok most az emberekkel foglalkozni. Lehet, hogy letartóztatnak, és pontosan ezért megyek le a lépcsőn egyenesen az alagsori bizonyítékraktárba. Odaérve felfedezem, hogy a biztonsági pult a szobában jelenleg nem működik, és én nem tudok bejutni. Végigsétálok a folyosón az irodák soráig, megmutatom a jelvényemet egy idős embernek az asztal mögött.

– Hol van az a személy, aki a pultot vezeti?

Beleharap egy fánkba, és azt mondja: – Ebéd – mondja teli szájjal, mintha azt mutatná, miért tartják őt az alagsorban.

– Mikor jön vissza?

– Most ment el – mondja egy újabb fánkkal a szájában. – Valamikor. Valami vacsorára kellett mennie, vagy ilyesmi.

Most ment el, és nem tudja, mikor jön vissza. Nagyszerű.

–Megvárom– mondom, és én is elkapok egy fánkot.

– Hé! – morogja vadul, mintha egy fánkot dobna rám, vagy ilyesmi. Ami be is jön. Nekem még jobban. Elkapok egy szalvétát is, mert egy lánynak kell egy hely, ahova leteheti a fánkot és megtörölheti a száját, és aztán visszamegyek a biztonsági pult felé. Amint odaérek az öreg acél dinoszauruszhoz, megragadok egy jegyzettömböt, és két nevet írok egymás mellé: Pocher és Williams nyomozó. Egy kört rajzolok a nevük köré, és összekötöm őket. Kapcsolódnak egymáshoz. Beleharapok a fánkba, ami egy cukros orgazmus. Hála Istennek, hogy már nem itt dolgozom. Megenném mindet. Hogy várhatja el bárki is, hogy késő este itt üljünk, és ne együk meg őket? Semmi más nincs nyitva, vagy semmi nem friss. Hogy fogunk rosszfiúkra lőni fánk nélkül? Harapok még egyet, és hozzáírok egy újabb nevet és egy újabb kört. Az apámat. Mindhármat összekötöm. Végül leírom az Esernyős Embert is, és megismétlem. Williams nyomozó nem volt Esernyős Ember, de ő volt a támadásai középpontjában, talán azért, hogy segítsen irányítani az áldozatok felállításában? Az agyam elkezd ötleteket gyártani, mentális kosárlabdát játszani, hogy lássam, melyik hol landol:

Az Esernyős Ember egy bérgyilkos.

Ő Szellem.

Nem.

Ő nem Szellem.

Megpróbálom újra felhívni Kane-t, de csak a hangpostája válaszol. Próbálom Zart is. Az ő hangpostáját is megkapom.

– Az Esernyős Ember nem Szellem – mormolom, amit nem tudok, hogy ez miért vigasztal engem. A Társaság felbérelte Szellemet, hogy megölje Kane-t. Ezt a gondolatot átvezetem egy tágabbra: ők bérelték fel Esernyős Embert is.

Összeráncolom a szemöldökömet.

Mi van, ha a Társaság, Williams révén, elég hülye volt ahhoz, hogy azt higgye, tényleg bérgyilkossá tud változtatni egy sorozatgyilkost? Ebben az esetben, nem igazán tudják irányítani. Bármit is hisznek, az csak a látszat. Okos. Végül ellenük fog fordulni. Egy gyilkos, aki élvezi a játékot. Ezt már mondtam. Kane is ezt mondta. Ez az egész mai este, az egész Miller jelenet, csak egy játék volt, amit a bűnüldöző szervekkel és velem játszott, tesztelve engem, hogy elég méltó vagyok-e a játék folytatására.

Befejezem a fánkomat, miközben az összes nevet bámulom, amit felírtam. Mindannyian a Társaság tagjai. Williams nyomozónak biztos volt valamilyen szintű tekintélye. Talán még meg is találta Esernyős Embert a munkája révén. Tic Tac elküldte nekem az ügyeit, át kell néznem őket egyenként. Bekarikázom a nevét újra és írok: Redman és Morris. Az exét, aki meghalt, és a másik exe, aki rendőr. Előhúzok egy e-mailt Tic Tactól, és megnézem a listát azokról az emberekről, akik adományoztak apám kampányának, és kapcsolatban állnak ezzel az üggyel. Redman nincs rajta a listán. Ez azt sugallja, hogy nem volt a Társaságban. Talán csak egy áldozat volt, akit Williams felültetett. Mi van, ha ő és Morris együtt szervezkedtek Redman ellen? Talán soha nem szakítottak. Williams csak elcsábította Redmant, hogy beleszeressen. Ennek tényleg nincs értelme. Talán Morris féltékeny volt, és emiatt Williams került a figyelem középpontjába, a halálspirál középpontjába. Hivatalosan is őrült vagyok, mert így vagy úgy, de ez az, ami Morris őrmestert, a kis ribanc babává, az Esernyős Emberré tenné. Nehéz ezt összerakni, de Morris ki volt akadva a tegnap esti tetthelyen, és csupán három ember volt a sikátorban, aki tudja, hogy Morris nem ölte meg Williamst: én, Szellem és a gyilkos. Mi van, ha nem Williams halála miatt volt feldúlt, hanem inkább azért, mert a gyilkosságait megkérdőjelezte egy másik gyilkos? Lehet, hogy tényleg egy hidegvérű, kiszámított gyilkos, aki elrejtőzik a munkája mögé? Lehet, hogy Williams, miközben vele randizott, vagy másképp, rájött és beszervezte a Társaságba? Továbbra is azt feltételezem, hogy ő a Társaság, de talán tényleg a férfi kényszerítette bele ebbe az egészbe. Ha figyelembe vesszük a képességeit, a férfi Rogerrel dolgozik. Roger biztosan olyan képességeket lát benne, amiket én nem, de ő nem látja az Esernyős Embert. Roger világosan kijelentette, hogy szerinte a gyilkos egy nő. Valami beugrik a fejemben, és visszatérek a laborba, ahol a tekintetem találkozik Rogerével, és azt mondja:

– Még mindig azt hiszi, hogy semmi közöm ehhez az egészhez? – kérdezi.

Odalépek hozzá.

– Azt akarja mondani, hogy maga a gyilkos, Roger?

– Azt hiszi, hogy én vagyok a gyilkos, Lilah? – kérdezi meg.

– Szerintem maga egy seggfej, Roger. Tudja, hogy ez egy fenyegetés volt. Tudja, hogy mit mondott nekem.

– Mondja el. Mit mondott magának?

– Végül meg fogja ölni a hozzám közel álló embereket, és aztán engem is megöl.

– Így van – ért egyet. – Pontosan ezt mondta magának.

Újra Esernyős Embernek hívta, férfinak és nem nőnek. A múltban, amikor azt hitte, hogy egy nővel van dolgunk, azt mondta „nő”. Őt fedezi? Vagy talán nem akarja olyannak látni, amilyen valójában? Az biztos, hogy engem nem lát tisztán. Vagy talán csak megpróbálja elkapni őt, hogy magának tudhassa a sikert. De életek árán? Minél többet gondolok a kapcsolatára Rogerrel, annál inkább gyanúsítottnak érzem Morrist. Felállok. Haza kell mennem, és átnézni az ügy aktáit és átnézni Morris ügyeit is. Meg kell keresnem azokat az embereket, akiket megölt és eltussolt. De szükségem van arra a bizonyítékraktárra is. Ha újra megnézhetném, hogy mi volt ott tegnap este, akkor talán valami beugrik. Visszasétálok a folyosón, és most mindenki eltűnt. Több emeletet lépcsőzök a főpultig, amely az estét viszi és bedugom a jelvényemet a kapu alá, ami köztem és az ott lévő tiszt között van.

– A bizonyítékraktárra van szükségem.

Ránéz a jelvényemre, majd azt mondja:

– Ó, persze Love ügynök. Van egy csomagom az ön számára. A fickó, aki bejött, azt mondta, hogy ezt szeretné ma este. Éppen megpróbáltam elérni önt.

Egy borítékot tol a kapu alá.

– De nincs nálam a bizonyítékraktár kulcsa. Az alagsorban kell bejelentkeznie.

Ez vagyok én. Én vagyok most a kis ribanc; mert ahogy a kezemben tartom azt a csomagot, egy részem ösztönösen tudja, hogy Esernyős Embertől jött, és szinte remegek. Kane nem válaszolt a hívásaimra, és rettegek, igen, rettegek, hogy hamarosan megtudom, miért.

38. fejezet

Fordította: Isabelle

 

A mosdóba megyek, és becsukom az ajtót. Nem vesződöm azzal, hogy kulcsra zárjam, nem leszek itt sokáig. Kinyitom a borítékot, és bedobom a tartalmát a mosdókagylóba. Egy pénztárca esik ki belőle jelvénnyel. Felhúzom a kesztyűt, kinyitom a pénztárcát, és kiráz a hideg. Williams nyomozó igazolványa az, de van benne egy műanyag jelvény is, középen egy szelet papírral, amin ez áll: East Hampton. Ahol a bátyám a rendőrfőnök. Andrew. Szűzanyám, a bátyám a következő. Nem beszéltünk, miután figyelmeztettem, hogy legyen óvatos. Nem néztem utána. Mi a fenéért nem néztem utána? Reszket a kezem, újra beledugom a jelvényt a táskába, majd tárcsázom a bátyámat.

Cseng.

Cseng.

Cseng.

Hangposta.

– Hívj fel most, Andrew. Sürgős. – Ugyanezt az üzenetet küldtem neki.

Felkapom a borítékot, kilépek a mosdóból, és az őrhöz sétálok a kapu mögé. Alulra beledugom.

– Zacskózza be, és küldje el ujjlenyomatvételre, most rögtön. Hívjon, ha egyezik. És úgy értem azonnal.

Nekem mindenem a most, most azonnal, és nem várok megerősítésre. Megfordulok és elindulok. Kisietek, és hála az égnek, nem esik az eső. Mire leérek a lépcsőn, Kit a járdaszegélyhez hozza a terepjárót. Bemászom a hátsó ülésre, és Istenem, még mindig rajtam van a kesztyű.

– Vigyél a leszállópályára – parancsolom, és bezacskózom a kesztyűmet. Nem adok neki címet. Az, amit Kane használ, nekem tökéletesen megfelel.

– És lépj a kibaszott gázra!

Megfordul.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Meg kell várnunk Kane-t.

Előveszem a pisztolyomat, és ráfogom.

– Nála van a bátyám, szóval, ha azt hiszed, hogy nem lőlek le és nem löklek félre az útból, hogy vezessek, akkor gondold át még egyszer.

Káromkodik és megfordul, és azt teszi, amit már első körben is tennie kellett volna, vezet. Tárcsázom Kane-t. Kurvára nem veszi fel.

– Kane, fel kell hívnod. Kérlek, hívj fel! Azt mondom, hogy kérlek. Baszd meg Szellem! Mondd meg neki, hogy én mondtam. Andrew után mennek. Esernyős Ember Andrew után megy. Hívok egy helikoptert Hamptonsba, és magammal viszem Kitet.

Leteszem a telefont, és újra hívom Andrew-t. Nem veszi fel. Apámat tárcsázom.

– Lilah? – veszi fel. – Mi a fene? Késő van és...

– Hol van Andrew?

– Nem tudom! – csattan fel. – Felnőtt férfi, nem egy kisfiú és...

– Figyelj rám, és jól figyelj rám! A „barátaid” felbéreltek egy gyilkost. Egy sorozatgyilkost, nem egy átkozott bérgyilkost. Nem te irányítod a sorozatgyilkosokat. Utánam kellene jönnie, és én nem lepődnék meg, ha tudnád.

– Lilah...

– Azt mondtam, figyelj, és jobb, ha kurvára figyelsz! Ez egy játék a számára, és ő a maga módján játszik. Andrew után megy. Lehet, hogy már halott. Hívd fel Pochert, és mondd meg neki, hogy mondja le a sorozatgyilkost, mondja meg, hogy vonuljon vissza, és mos azonnal. Ha egyáltalán képes rá. És ne menj Andrew-t keresni. Maradj ott, ahol vagy, és növeld a biztonságiakat.

Három ütemet hallgat.

– Nem tudom, mi ez, de intézem a hívást. Megteszek, amit tudok. – Leteszi a telefont.

Nem tudja, a nagy francokat. Újra tárcsázom Kane-t. Újra tárcsázom Andrew-t. Senki sem veszi fel a kibaszott telefont. Felhívhatnám az őrsöt, hogy küldjenek valakit, hogy keresse meg Andrew-t, de úgy érzem, valakit a halálba küldenék. Talán még Andrew halálának pillanatát is megszabnám ezzel.

– Kit, szükségem van Kane egyik emberére Hamptonsban...

Csörög a telefonom, és Kane az. Istenem, tényleg Kane az.

Most sírni szeretnék.

– Kane – veszem fel. – Hála Istennek.

– Úton vagyok hozzád. A leszállópályán találkozunk. Én úgy húsz percnyire vagyok. Már telefonáltam, és szereztem egy helikoptert.

– Nem tudok várni. Tudod, hogy nem tudok várni.

– Azt akarja, hogy ott legyél, Lilah. Ez egy csapda. Nem mehetsz nélkülem. Nem fogsz nélkülem menni.

– Nem várhatok rád. Néhány perc alatt véget érhet Andrew számára. Ha még nem halt meg. És én csak három percnyire vagyok. Nincs embered, aki vigyázna rá?

– De igen, van.

– Ennyi? Ó, bassza meg. Nem tudod elérni.

– Várj meg, Lilah. Kérlek, gyönyörűm! Várj!

Érzem, hogy belül haldoklom. Andrew. Nem Andrew.

– Nem tudok várni. De szeretlek, Kane. Minden mocskos, sötét, csodálatos kibaszott módon szeretlek.

Leteszem a kagylót.

– Meg fog ölni, ha nem állítalak meg – mondja Kit.

– Megöllek, ha megpróbálod – mondom, és elutasítom Kane hívását.

– Szóval te dönthetsz, Kit. Meghalsz most vagy meghalsz később.

Káromkodik, és begurít minket a leszállópálya parkolójába, amely ebben a pillanatban az éjszaka közepén egy szellemváros. Már az ajtón kívül vagyok, mielőtt még leparkolna, és a fegyveremet a pisztolytáskába teszem, miközben becsapom az ajtót. Besétálok az épületbe, be az üres váróterembe. Kit csatlakozik hozzám, és a pulthoz sétálunk.

– Szükségem van a helikopterre, ami Kane Mendez számára van lefoglalva – mondom a pult mögött álló nőnek.

A nő, egy barna, akinek a haja olyan erősen hátra van húzva, hogy úgy néz ki, mintha ki tudná nyomni a szemgolyóját, felfújja magát.

– Sajnálom, de szigorú utasításaink vannak...

Kit felnyög.

– Jézusom, Lilah.

A pultra csapom a jelvényemet.

– FBI. Szükségem van arra a helikopterre, most.

39. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Megint esik az eső. Ülök a helikopterben, és nézem, ahogy veri az ablakokat. Kit mellettem, az ülésébe kapaszkodva, és úgy néz ki, mintha elájulna. Én meg csak arra tudok gondolni, hogy ennek az istenverte időjárásnak muszáj megváltoznia. Hány napig tud egy szezonvégi hurrikán ilyen felhőszakadást okozni? Kurvára túl sokáig, tekintve, hogy az Esernyős Ember úgy tűnik, szereti ezt a szart. A repülés alatt végig gondolok mindent, ami a földön történhet. Nem hagyom, hogy Andrew halálára gondoljak. Amikor végre leszállunk, és a reptér előcsarnokában találom magam, hangpostát kapok Kane-től:

– Mire ezt meghallgatod, a levegőben leszek, hogy elkapjalak. Várj meg asszony, de mivel tudom, hogy kurvára nem fogsz figyelni, egy kocsi vár rád az egyik emberemmel. Fernando jó ember. A bátyádat őrző ember is a legjobbjaim közé tartozott, de őt még mindig nem tudom elérni, ezért küldtem Fernandót hozzád. Biztonság számokban. És nem akartam megkockáztatni, hogy Fernando legyen az oka annak, hogy Esernyős Ember olyasmit tegyen, amit még nem tett meg. Andrew életben van. Te életben maradsz. Szeretlek, Lilah. A fenébe is, maradj életben. Öld meg!

Megszakítom a hívást, és szólok Kitnek:

– Fernando vár ránk. – Éppen ebben a pillanatban egy magas spanyol férfi lép be a terembe.

– Fernando – erősíti meg Kit, és gyorsan odalépek hozzá.

– Van valami az emberedről?

 Komoran megrázza a fejét.

– Semmi.

– Mert meghalt – mondom.

Az arckifejezése komor.

– Ő a testvérem.

Az egyik testvére őrizte a másikét. És most tudja, hogy a két testvér, akik a testvérükért harcolnak, jól fognak együtt harcolni. Kane tudta, hogy ez megnyer engem, és igaza van. Így is van.

– Akkor menjünk, és szerezzük vissza a testvéreinket.

Bólint, és hárman kilépünk a kocsibeállóba, ahol egy fekete terepjáró üresen áll, könnyű eső esik.

– Menjünk a rendőrfőnök irodájába –mondom, mielőtt a jármű elejéhez szaladok, és beszállok. Fernando követ, hogy átvegye a kormányt, miközben Kit elhelyezkedik hátul. Tárcsázom Andrew-t. Nem veszi fel. Próbálom a főnöki irodájában lévő asztalát. Nem veszi fel. Visszahívom apámat. Senki sem veszi fel, a kurva életbe. Ha figyelmeztette az Esernyős Embert, hogy jövök, lehet, hogy én magam ölöm meg. Fernando nem kér tőlem címet, de öt perccel később már a hivatalnál vagyunk, ahol négy autó parkol, és a lámpák égnek, túl sok autó az éjszaka ezen szakaszához képest. Az egyik a bátyámé.

– Ez Andrew autója.

– Ez azt jelenti, hogy a bátyám itt van – mondja Fernando, és rám pillant. –Mert mi soha nem hagyjuk cserben azokat, akiket megvédünk. Ez Kane szabálya. Kane jó hozzám –teszi hozzá. – Ma nem halsz meg. – felhúzza a kapucniját, és kezd kiszállni. Elkapom a karját. – Ne légy hős. Kövess engem.

– Nem a bejárati ajtón megyünk be.

– A bejárati ajtónál vagyunk. Tudja, hogy itt vagyunk. A legjobb módja, hogy meglepjük, ha én megyek be a bejáraton.

– Én megyek be veled a bejáraton – mondja Kit. – Ennyi.

– Én hátulról megyek – mondja Fernando, én pedig helyeslően bólintok. Ha Kit velem van, Esernyős Ember nem biztos, hogy számít Fernandóra. A helyére rántom a csuklyámat, és kilépek az esőbe, a kezem az esőkabátom alatt a fegyveremen pihen. Kit mellettem a jármű elején, és várjuk, hogy Fernando megkerülje az épületet, mielőtt elindulnánk az épület felé. Amint az ablakok látóterén kívülre értünk, Kit előveszi a fegyverét. Az ajtóhoz nyúlok, és ő a vállam fölött céloz. Kane emberei jobbak, mint a hivatásosak fele, akikkel eddig dolgoztam. Kinyitom az ajtót, és hallgatózom. Négy autó van odakint, de egy hang sem hallatszik. Mozgás sem. Előveszem a fegyveremet, és kényszerítem magam, hogy gondolatban belehelyezkedjek a zónámba. Most nem Andrew húga vagyok. FBI ügynök vagyok. Belépek az épületbe, ami egy szűk folyosóra vezet. Könnyedén lépkedek előre, és bepillantok az irodába a sarkon. Ralph Norton arccal lefelé fekszik az asztalán. A kurva életbe! A kurva életbe! A kurva életbe! Bassza meg! Küzdök a késztetés ellen, hogy Andrew-nak szóljak. Küzdök a késztetés ellen, hogy előre szaladjak és megtaláljam őt. Felemelem a kezem Kit felé és aztán hátrapillantok, és az iroda felé mutatok, ujjammal mutogatok a fejemre, hogy elmondjam neki, mi folyik itt. Az állkapcsa megfeszül, és bólint. Ismét előrelépek és jelzek neki, hogy ellenőrizze a férfit. Elsuhan mögöttem. Egy hivatali konyha kerül a látóterembe. Három halott tiszt van ott, az egyik hátradőlve egy székben, golyóval a homlokában. Egy másik arccal előre egy asztalon. Egy a földön. Rájöttem, hogy egyikük sem Andrew, és nem érzek bűntudatot a megkönnyebbülésem miatt. Fernando belép, és felém jön a folyosón.

– Van valami?

Intek a bátyám irodája felé, és Kit újra csatlakozik hozzánk.

– Mind meghaltak. – Szemügyre veszi az irodát és minket. – Megyek. – Fegyverrel a kezében, előremegy és belép a szobába. Még csak levegőt sem kapok, ahogy nézem, amint belép. Fernando kifújja a levegőt, ugyanezt érzi. Másodpercek telnek el, mire Kit kilép az irodából, komor tekintettel az arcán.

– A bátyád nincs itt, Lilah. – Egy pillanatra megkönnyebbülést érzek, mielőtt Fernandóra néz.

– A tiéd igen. – Fernando ökölbe szorítja a kezét a homlokán, és spanyolul mormog, mielőtt elrohan. Elindul előre. Nem állítom meg. Ez egy bűnügyi helyszín. Biztosítani kell, de én egyszerűen képtelen vagyok, hogy megtagadjam tőle a gyász eme pillanatát. És ez ma este úgyis véget ér. Követem Kitet, és belépek az irodába, ahol a következő dolgokat találom. Fernando a bátyja fölé hajolva a padlón. A tekintetem felemelkedik, és az asztalon landol. Ott van egy másik tárca jelvénnyel. Szent ég! Átmegyek az íróasztalhoz, felkapok egy pár kesztyűt és egy táskát, mielőtt átfordítom, hogy kinyissam. Andrew jelvénye. Egy meghívó, hogy menjünk Andrew házába.