31.-32.-33. Fejezet

 

31. fejezet

Fordította: Isabelle

 

– Helló, Szellem – válaszolom.

– Lilah – mondja, és nem tűnik meglepettnek. – Mindig örömömre szolgál. Van neve számomra?

– Mondtam már, ha lenne nevem, magam ölném meg. Van neve?

– Nem, de ő egy beteges szemétláda. Mondtam már magának. Ingyen megölöm.

– Ő egy beteg rohadék?

– Élvezetből csinálja. Magának és nekem ez üzlet.

– Azért csinálom, hogy megvédjem az embereket. Maga a pénzért csinálja.

– Meg kell indokolnia. Egy nap majd túlteszi magát rajta.

Kane megjelenik az ajtóban fekete farmerben és fekete hosszú ujjú pólóban, és olyan átkozottul arrogánsan néz ki, mint Kane Mendez, hogy tudom, nem jutottam el hozzá.

– Ha megöli Kane-t – mondom Szellemnek, – az személyes lesz számomra, és többé nem maga lesz a legjobb bérgyilkos a bolygón. Én leszek az, és maga halott lesz. És élvezni fogom a megölését.

Kane most előttem áll, és átveszi a telefont. Hagyom neki. Elmondtam, amit el kellett mondanom.

– Szellem – köszön, majd rám szegezi a tekintetét, szórakozottan bámul, és az ajkai is megrándulnak. – Igen. Igen, ő az. – Egy pillanatig hallgat, majd azt mondja: – Időérzékeny. – Újabb szünet. – Mikor? – És aztán. – Igen. – Megszakítja a kapcsolatot.

– Mi volt ez? – követelem.

– Ezeket a dolgokat személyesen csináljuk, Lilah.

– Nem találkozhatsz vele. Megölne téged.

– Nem fog megölni.

– Belelövök a lábadba, mielőtt találkoznál vele.

Megfogja a csípőmet, és magához húz.

– Én is szeretlek.

– Kane...

– Tudom, mit csinálok. Átláthatóságot akarsz, Lilah. Ez az. Úgy tehettem volna, mintha valaki más lenne, mintha valaki más lett volna a múltban.

Erre beszívom a levegőt, és elfordulok tőle, mielőtt újra szembefordulnék vele. Igaza van. Én kértem ezt. Ha minden egyes mozdulatát ellenzem, nem fogja nekem elmondani az igazat.

– És mégsem akartad elmondani nekem hogyan kezeled Pochert.

– Sokat gondolkodtam ma ezen – mondja. – Igazad van. Megígértem neked, hogy nem zárlak ki. Most nem teszem ezt, de nagyon remélem, hogy egyikünk sem bánja meg.

Leülök az ágyra, meggyőződve róla, hogy tudja, hogy nem menekülök.

– Szellemmel fogod megöletni Pochert? – Ez nyilvánvaló persze, de megerősítést akarok.

Leül mellém.

–És úgy fog tűnni, mintha az Esernyős Ember tette volna. Nem lesz furcsa azután, hogy ő szállította azt a disznót egy Pocher által támogatott rendezvényre.

– Ő nem öl férfiakat.

– Tudom, Lilah.

A szívem a fülemben dübörög.

– Kit fog még megölni?

– Szükségem van az unokatestvéredre, hogy kapcsolatba hozza őt az egyik áldozattal.

Ez a válasz megkönnyebbülést hoz. Kane nem fog megölni valakit csak azért, hogy eltussolja Pocher meggyilkolását. Ismerem őt. Ismerem ezt az embert, és hirtelen az átláthatóság nem fogja bebizonyítani, hogy tévedtem.

– Már ott van. Többen közülük adományoztak apám kampányának. Össze tudom kötni a pontokat, hogy összekapcsoljam Pochert. Csak még nem jöttem rá, hogyan választják ki, kit öl meg az Esernyős Ember.

– Bárki is áll a gyilkosságok mögött, nem beszélhet. Nem hagyhatjuk, Esernyős Embert, hogy elmondja a történetét. Nem lehet letartóztatni. Meg kell halnia.

– Ne várd, hogy tiltakozzak. Nem fogok.

– Megérted, hogy mit jelent számodra, ha tudod ezeket a dolgokat, ugye? Megérted a felelősséget?

– Nem lehetünk mi magunk, és te két életet élsz, Kane.

– Ha bármi is visszaszállna rám, tagadod, hogy valaha is tudtál volna róla, hogy tudtál bármiről is. Ígérd meg nekem! Ígérd meg, hogy megvéded magad!

– Kane...

– Ígérd meg, különben ez az utolsó dolog, amit valaha is elmondtam neked, ami átlép egy határt.

– A fenébe – káromkodom, és összeszorítom a szemem. – Rendben. Igen. Ígérem. – Ránézek. – Megígérem.

Néhány pillanatig tanulmányoz, majd azt mondja: – Meg fogod ölni Szellemet és élvezni fogod?

Az ajkam mosolyra húzódik.

– Mit mondott erről?

– Azt, hogy vagány vagy. Egyetértettem. – A szavai könnyedek, de van benne valami más is, valami tétova, valami kemény. – Mit nem mondasz el?

– Van még valami. Van valami, amit el kell mondanom neked, és nem fog tetszeni.

32. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Harcolok a kényszerrel, hogy felálljak és szemben álljak vele, de ez szembesítés és most új terepen vagyunk. Beszél hozzám. Ez az, amit kértem.

– Hallgatom – mondom.

– Telefonáltam párat a méreggel kapcsolatban. – A szívem a fülemben kezd verni és kinyögöm.

– Beth kitalálta, hogy mi a méreg. – A szavak, amiket már elmondtam, amikor utálom az ismétlőket. Az ismétlők általában hazugok, akik megpróbálják érvényesíteni a hazugságot. Az én esetemben egy bizonyos részem, okot ad arra, hogy megálljon, mielőtt túl messzire menne.

– De az, amit nem tudsz – mondja –, hogy honnan szerezte Esernyős Ember a mérget.

– Lehet egy labor vagy egy részleg, ami festéket vagy lakkot gyárt. Ez...

A kezét a lábamra teszi. Az érintés és az intenzitás, ami belőle árad elhallgattat.

– Felhívtam pár embert – ismétli. – A nagybátyám „cége” különleges kéréseket fogad nagy összegekért. Kitöltött egy rendelést bárium acetátra. – A levegő megakad a torkomban és kifújom. – Te kézbesítetted a drogokat, amik megölték az áldozatokat?

– Nem én, Lilah. Nem vagyok belefolyva abba, amit tesz.

Felállok, hogy szemtől szemben legyünk.

– És mégis, te voltál az, aki ment és lecsillapított egy háborút a kartellben, ami kitörni készült.

Feláll.

– És te ismered a belső harcot, amit az ötlettel vívok, hogy én vegyem át, de ismersz engem. Azt hiszed engedtem volna, hogy ez történjen?

– Azt hiszem ez olyan téma nálunk, amit csak kerülgetünk, mint macska a forró kását, de amelyekről sosem beszélünk, Kane.  A drogok mindig megölik az embereket. Drogok, amiket a te családod árul.

– Nem akarok a része lenne ennek a kurva világnak, amit az apám teremtett, Lilah. Te tudod ezt, jobban, mint bárki más. De folyamatosan jönnek hozzám. Kurvára jönnek. Nem volt igazad, amikor azt mondtad nem élhetek két életet. Nincs választásom. Te mondod, hogy tudni akarsz erről a két életről. Te mondod, hogy a részese akarsz lenni. Nos, itt az alkalom, hogy megváltoztasd a véleményedet. Ez lehet az. Innentől kezdve nem kell tudnod.

– Mindig tudtam. Az, hogy úgy teszek, mintha nem tudnám, mindig elválasztott minket.

– Most rohadtul el vagyunk választva, Lilah.

Keresztülfuttatom a kezem a hajamon, és megfogom a táskámat.

– Most gondolkodásra van szükségem. Ki kell találnom, hogyan oldjam meg ezt.

– Neked kell megoldanod, Lilah? Csak neked? Nem nekem? Nem nekünk?

– Nem. Igen. A Purgatóriumba kell mennem.

– Rendben. – Az ajkai elvékonyodnak, a hangja kemény. – Menj a Purgatóiumba. – A háló felé megy és eltűnik a folyosón, mennydörgés rázza az ablakot, ahogy elhalad. Megfordulok és a Purgatóriumba megyek, leülök a padlóra és előveszem a számítógépem, a szappanopera kiadványt és egy adag papírt. Fogom a jegyzeteimet és magam elé helyezem, de nem teszek semmit, csak bámulom őket, Só szerint bámulom őket. Millió dolog kavarog a fejemben és Kane-nel akarok róluk beszélni. Beszélni akarok Kane-nel. Soha nem beszélgetek senkivel, csak ezzel a férfival, bármit elmondhatok neki. És éppen most éreztettem vele, hogy nem beszélhet velem.

Szent egek! Felállok. Elment? Elment, hogy találkozzon Szellemmel? Nem. Nem mehet el így. Kirohanok a szobából és meg sem állok a lépcsőig és kiabálok.

– Kane?! Kane?!

Lerohanok a lépcsőn, ahogy megjelenik a sarkon a konyhából. Bezárom a kettőnk közötti távolságot és gyökeret eresztek, a francba nehezen veszem a levegőt.

– Azt hittem elmentél, hogy találkozz Szellemmel.

A vonásai ellágyulnak. Az egyedüli alkalom, hogy Kane Mendez elérzékenyül, miattam van. Ez jelent valamit.

– Nem amíg este hét nem lesz, amíg besötétedik.

A kezem a mellkasára téved.

– Szükségem van rá, hogy kitaláld hogyan oldjuk meg ezt. Szükségem van rád, Kane.

Magához húz és megcsókol.

– És nekem, Lilah, szükségem van rád.

– Akkor ne találkozz Szellemmel.

– Találkozni fogok.

– Veled megyek – kontrázok rá.

–Nem.

– Kane...

– Nem, Lilah. Tíz okból, beleértve a jelvényedet is... nem.

Eldöntötte. Nem fog magával vinni. Ismerem a harcokat, amiket megnyerhetek. Ezt nem fogom megnyerni.

– Akkor öld meg, mielőtt ő ölne meg téged.

– Ha erre kerül sor, megteszem. Mindig készen állok. – Csörög a kaputelefon.

– Pizza. – mondja. – És a beszélgetés Rogerről a Purgatóriumban.

– Roger?

– Igen. Soha nem fejeztük be a Rogerről való beszélgetést. Azt hiszem, hogy be kellene.

33. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Kane és én gyorsan leülünk a Purgatórium padlójára, a kedvenc székeinkkel a hátunk mögött. Nem kezdünk el azonnal beszélgetni Rogerről. Csak néhány percre tartunk egy kis szünetet, és esszük az átkozott pizzánkat. Egy szelet után megkérdezem:

– Valami hír Jayről?

– Ugyanaz – mondja. – Mondtam neki, gyógyuljon meg, hogy megölhessem, amiért úgy viselkedett, mint egy rémült kis ribanc, aki fél tőlem.

Nevetek, mert csak viccel.

– Nem félt, nem attól, ami a sikátorban volt. Túlságosan is átkozottul hős volt.

– Aki túlreagálta, mert félt tőlem.

– Hmmm – fejezem be az egyik szeletet, miközben Kane is ugyanezt teszi.

– Vajon miért van ez?

– Jó vagyok azokhoz, akik nekem dolgoznak.

– Amíg el nem szúrják – ellenkezem.

– Ha hagynám, hogy megsérülj, az több lenne, mint elcseszés.

– Tudok vigyázni magamra. – Elveszek egy újabb szeletet, és elterelem a témát.

– Mi van Rogerrel?

Becsukja a pizzásdobozt, és a tányérját a szemetesbe dobja.

– Ő a bőröd alá férkőzik. Mindig is ott volt.

– Ő volt a mentorom – érvelek. – Tanultam tőle, és gyors eredményeket akart. Minden másodperc, amit elszalasztottam, ha egy gyilkos szabadon van, esélyt ad neki, hogy újra gyilkoljon. Ez az én életem. Ő erre készített fel.

Az én irányomba dől.

– Tessék. Ezt ő tette veled „tedd meg most, találd ki most, vagy valaki meghal”. Ez nagy teher, hogy cipeld.

– Ez is a munkám része.

– Úgy éreztette veled, hogy egy átkozott gyilkos vagy, Lilah.

– Roger nem csinált ilyet.

– Mentálisan olyan helyzetbe hozott, ami felkészített arra, hol végezd érzelmileg a támadás után.

– Csak a támadásom tette ezt velem.

– Nem– ragaszkodik hozzá. – Hazajöttél a közös munkából, frusztráltan, képtelen voltál megoldani egy ügyet.

– Tanultam.

– Volt egy mentális blokkod azzal az emberrel. Mikor otthon voltál, a Purgatóriumban, mikor a saját fejedben voltál, akkor megoldottad az ügyeket. Nem én. Nem ő. Nem ő tett téged jobbá, és most sem tesz jobbá.

A térdemet a mellkasomhoz húzom, és arra gondolok, hogy mit éreztem abban a laborban korábban.

– Igazad van. Ma is ezt éreztem, amikor vele voltam. Járt valami a fejemben, és nem tudtam belenyúlni és kihúzni. Még mindig nem tudom, mi volt az. Olyan, mintha apakomplexusom lenne ezzel az emberrel. És a saját apámmal, aki még csak nem is hívott a tegnap este után, pedig tudom, hogy tudja, hogy mi történt. Indul a választáson New Yorkban.

– Roger és az apád. Az egész világon csak ez a két ember az, akit valaha is láttam, hogy a fejeddel baszakodik.

– És te – mondom. – Te is.

– A mi problémánk nem velem volt, hanem a nevemmel és azzal, amit képvisel. És ez sosem akadályozott meg abban, hogy azt mondd, hogy húzzak a picsába, vagy hogy a helyemre tegyél.

Horkantok.

– Mintha ez lehetséges lenne.

– Pokolian biztos vagy benne, hogy lehetséges.

– Gondolod? – hívom ki.

Nem veszi be a csalit, visszatér a lényegre.

– Velük visszafogod magad, Lilah.

– Apakomplexus – ismerem el ismét. – Értem én. És úgy tűnik, hogy a Társaság is, hiszen Roger segítségével juttattak el engem az első tetthelyre, és az Esernyős Ember húzta elő a disznó trükköt az apám rendezvényén. – Fintorogva ráncolom össze a homlokom. – Az csak azért volt, hogy összezavarjanak, hogy nyilvánosságra kerüljön. – Keserű íz érinti a nyelvemet. – Megmentettél mielőtt megöltek a támadásom után. Megtagadtad tőlük a szimpátia szavazatokat, amiket az apámnak akartak. Most pótolniuk kell őket. – A történelem kezd beszippantani. Apám tudja, hogy meg akarnak ölni minket?

– Istenem, tényleg apakomplexusom van. – Megpróbálok felállni.

Kane elkapja a karomat.

– Lilah…

– Kurvára eszedbe se jusson babusgatni, Kane Mendez. Dolgoznom kell. Meg kell találnom őket. Meg kell ölnöm ezeket a szemétládákat. És ezúttal el tudom temetni a saját hulláimat.

A szeme elsötétül.

– Hozhatok egy lapátot vagy egy kis kávét?

És abban a pillanatban az agyvizem, ami körülbelül felrobbanni készült, a félig lecsillapodik és felnevetek.

– Még nincs lapát, de egy kávé jól esne. Látod, mivel ilyen rendes és udvarias vagy, tudok valami mást is mondani, mint baszd meg. Te pedig dobhatsz egy kis munkaerőt is az irányomba. Nem használhatok senkit sem az igazságszolgáltatásból.

Elenged.

– Szerezd meg Kitnek az adatokat, bármire van is szükséged. Ő majd elintézi. Mi van még?

Gondolataim ismét Kane Rogerrel kapcsolatos megjegyzésére terelődnek.

– Roger folyton azt mondja, hogy ez róla szól. Szerintem az egóját használják ki ellene és ellenem.

– Mire gondolsz?

Felállok, ő pedig megindul, hogy leüljön a székre. Elkezdek járkálni, átfutom a gondolatomat, mielőtt elmagyarázom.

– Rogernek van valamije az új orvosszakértővel, akit összekötöttem a Társasággal. A bátyja egy kórházban dolgozik, ahol báriumot tartanak raktáron, ezért gondoltam, hogy ő szállíthatta a gyógyszereket.

Összeszorul az ajka.

– Nem ő volt.

– Tudom. Értem én. Szarba léptem ezzel az egésszel, de nem ez a lényeg. Rogerrel együtt volt néhány rendezvényen. Biztos látták, hogy Roger érdeklődik iránta. Azt is tudták, hogy ha belekeverik őt ebbe az ügybe, ami megmagyarázza a cigarettát, amit az első tetthelyen hagytak, akkor be kell vonniuk őt is a nyomozásba, ezért tudja, mit csinálok. Meg akarták ijeszteni Betht, hogy aztán behozhassák Melanie-t, és felhasználhassák őt, hogy információkat szedjenek ki belőle.

– Hogy szemmel tartsanak.

– Pontosan.

– És a legtöbb dolog, amit most mondtam, nem bizonyított, de átkozottul jó elméletben. Ha igazam van, és azt hiszem, igazam van, nem fogják megölni, amíg nincs rá szükségük. Amíg nem végeznek velünk.

– Amíg mi nem végeztünk velük – javít ki Kane. – És ez hamarosan bekövetkezik.

– Éppen ezért kell megtalálnom az Esernyős Embert. Aki lehet, hogy több ember is lehet mellesleg. Vagy egy személy, Társaságbeli segítőkkel. Ez sokkal inkább helyénvalónak tűnik, de az is lehet, hogy ezért nem látunk egy ismerős személyt sem a biztonsági felvételeken. – Megragadom a MacBookomat a padlóról, leülök az asztalom mögé, és felkapom a papírt, hogy listát készítsek mindenkiről, akit figyelnem kell biztonsági okokból vagy más okból, valamint mindazokról, akiket meg kell figyeltetnem, hogy valaki utánajárjon. Aztán e-mailt küldök Tic Tacnak, hogy adjon hozzá címeket, neveket és kritikus információkat. A lista hosszú és tartalmazza a disznófarmra tett kirándulást is. Tudom, hogy Houstonnak volt valakije, aki egy ponton megnézte a legközelebbi helyeket, de van valami, amit még nem találtak meg, valami, amit kihagytak. Én már majdnem kész vagyok, amikor felnézek, Kane egy csésze kávét és egy zacskó csokoládét tesz le elém, a gondolkodási eszközeimet. Nem is tudtam, hogy elhagyta a szobát.

– Nem ütős, de ezt helyre tudjuk hozni – mondja.

– Nincs pia, amíg nem végeztünk velük. Köszönöm – teszem hozzá, a poharamért nyúlva. – Látod? Még mindig udvarias vagyok.

– Nos, mindketten tudjuk, hogy tudod, hogyan kell azt mondani, hogy kérlek – mondja, aztán kacsint egyet.

Nevetek, mert mocskosan viselkedik. Istenem, de szeretem a mocskos Kane Mendezt.

– Nem emlékszem valaha is ilyen szóválasztásra. – Belekortyolok a kávémba, leteszem, és továbblépek, mielőtt részletezne egy bizonyos pillanatot, amikor tényleg azt mondtam, hogy kérem, de lehet, hogy nem. – Megvan a lista. Hogyan juttassam el Kitnek?

– Majd én elviszem.

Elgördülök a székemmel, lehúzom a mögöttem lévő nyomtatóról, majd átadom neki.

– Még mindig van valaki, aki figyeli Lilyt, ugye? – kérdezem. – Mert közeli kapcsolatban van egy férfival, aki Williamsszel randizott. Még mindig úgy gondolom, hogy áldozatként végezheti.

– Igen – erősíti meg. – Semmi szokatlan, de a férfi, aki figyeli őt, küldhet neked sms-t. – Rápillant a listára, amit mostanra a kezében tart. – Roger nincs a listán.

Összeráncolom a homlokomat és megragadom a listát.

– De igen. – Megkeresem a nevét. Nincs rajta. – Esküszöm, mintha azt akarnám, hogy holtan végezze, őt is bele akartam írni. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy már figyeljük őt.

Pár pillanatig tanulmányoz, aztán azt mondja:

– Majd hozzáadom.

A helyére lép, és leül, ahol a saját MacBookja várakozik mellette az asztalon, a saját csészéjével.

Persze, miközben engem tanulmányozott, próbálta kitalálni, hogy a fejem valahol Rogeren jár. És hol a francban jár a fejem a Rogeren?

Miért hagytam ki őt a listáról? Mi a baj velem? A Társaság figyeli őt. Megfenyegették. Azt kéne akarnom, hogy Kane vigyázzon rá. Épp azon vagyok, hogy lemenjek az érzelmek nélküli ribanc gyilkos profilozó nyúl üregébe, ami nem fogja elvégezni a munkámat, így lerázom magamról ezeket a gondolatokat, és küldök egy üzenetet Houstonnak: DNS-minták. Hol vagyunk?

Tényleg ezt akarja csinálni az igazságszolgáltatással? – válaszol.

A válaszom két szó: Igen. Most.

Nem válaszol, de szinte érzem, hogy káromkodik. Elégedetten, hogy még egy mocskos szájú matrózt csinálok belőle, továbblépek. Kinyitom Tic Tac jelentéseit, és elkezdem felírni mindenkinek a nevét, aki a tetthelyen volt, a saját jegyzetlapjára. Körülbelül öt perc telik el, amikor megszólal Kane telefonja, ő pedig feláll, és kisétál a szobából. Belekortyolok a kávémba és rájövök, hogy ez az első alkalom, hogy nem gondolkozom rajta, mit rejteget, amikor ezt teszi. Ismeri, és jóban van a démonaimmal. Itt az ideje, hogy megismerjem az övéit, nem hiszem, hogy jóban akarnak az enyéimmel lenni. Szerintem pont az ellenkezője.

Szerintem mindketten bajban vagyunk, ha ez megtörténik.

Lenézek a jegyzetfüzetemre, és a helyszínelő fickóra, aki tegnap este a sikátorban fotózott, eszembe jut. Mitch volt a neve. Átnézem a kártyákat, amiket Tic Tac listájáról készítettem. Ő nincs itt. Név. Mi volt a vezetékneve?

Mitch McAllen, ez az. Tic Tacot tárcsázom.

– Szükséged van anyagra – mondja –, tudom.

– Végre kezdesz belejönni a dologba. Volt egy Mitch McAllen a helyszínelők között tegnap este. Nem látom őt a listádon.

– Ha ott volt, akkor az én listámon is rajta van, de várj csak hadd nézzek utána.– Az ujjai a billentyűzetet koppintják, én pedig belekortyolok a kávémba, miközben több sóhajtás és billentyűkopogás hallatszik a részéről. Kihangosítom, hogy dolgozzak, amíg ő is dolgozik, és Kane úgy dönt, hogy besétál a szobába.

A telefonra mutatok.

– Tic Tac – mondom.

– Próbálkozom, Lilah – csettint Tic Tac.

Fintorogva nézek a telefonra.

– Ez nagyon tiszteletlen volt, és ki vagy hangosítva.

– Ó, Istenem – nyögi. – Mondd, hogy Murphy nincs ott.

Kane felvonja a szemöldökét, és leül. Én is összeráncolom az enyémet.

– Murphy itt van?

– Azt mondta, arrafelé tart.

És nem mondta el nekem? Nem tetszik, hogy ez hova vezet.

– Nagyszerű– mormogom. – Gyerünk, lőj csak le.

– Ezt a felvett vonalat hallgatja, Lilah – mondja Tic Tac.

– Hagyod, hogy lehallgassa a mobilodat? – vonom kérdőre, mert, persze, hogy nem. Kane felnevet, Tic Tac pedig megint felnyög:

– Ó, Istenem. Ez, ez Kane?

– Igen, Tic Tac – erősíti meg Kane, és barna szemét szórakozottan megvillantja. – Máris küldök valakit, hogy téged is megöljön. Megkaphatom a címet?

Tic Tac fojtottan felnevet.

– Vicces vagy. Vicces. Viccel, igaz, Lilah?

– Mitch McAllen, Tic Tac. Koncentrálj.

– Nincs Mitch McAllen a helyszínelők között vagy az osztályon. Még a vállalkozókat is ellenőriztem. Nem létezik.