28.-29.-30. Fejezet

 

28. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Roger egy faszfej. Mindig is az volt. Mindig is az lesz. Istenem, segíts. Én vagyok a női ribanc változata, leszámítva az egóját. A kurva egója valójában a végzete lesz.

– Igaza van – mondom. – Ez magáról szól. Mi a legjobb módja annál, hogy bebizonyítsa, hogy jobb nálam, hogy megöli a mentoromat?

– Mentort és pártfogoltját – mondja. – Azt hiszi, erről van szó?

– Igen. Ne legyen egy seggfej, makacs, öreg bolond – vágom oda. – Hagyja el a várost, mielőtt holtan végezné.

– Túl sok gyilkost győztem le, hogy most megfutamodjak – mondja, az arrogancia sugárzik belőle. – Maradok. Segítek, akár tetszik, akár nem. Ő is ezt akarja. Engem akar.

– És pont maga mondta nekem, hogy soha ne adjuk meg nekik, amit akarnak.

– Maga az, akit akar – mondja. – Nem én. Nem ez, amit folyamatosan hajtogat? Nem adom meg neki, amit akar. Saját magam dobom oda.

– Maga egy eszköz a cél eléréséhez

– Nem megyek el, Lilah.

– Akkor nagyon remélje, hogy gyorsabban dolgozom, mint ő. – Megfordulok és a lépcső felé megyek. Abban a percben, ahogy becsukódik az ajtó, előveszem a telefonom és Betht hívom. Felveszi.

– Megtaláltad? Beszéltél Melanie-val? Jól van?

– Jól van. Megmondtad neki a toxin nevét a hangüzenetedben?

– Nem. Nem tettem. Azt hittem, amikor hívott...

– Akkor itt van a sztorid. Hibát követtél el. A minták felcserélődtek. Nem találtad meg a toxint, és ne hozd szóba a helyes mérget. Ne hozd senki tudtára, hogy tudunk róla.  

– Miért? Miért van ez, Lilah? Megijesztesz. Mi az, amit nem tudok?

– Még nem tudom. Ez a helyzet. Még nem tudom, ki van e mögött – mondom. – De nagy a valószínűsége, hogy az igazságszolgáltatásból valaki. Ez azt jelenti, hogy hozzáférése lehet a nyomozáshoz. Nem akarom, hogy bárki legyen is az, tudja, hogy közelebb vagyunk.

– Nem bízol meg Melanie-ban?

– Nemcsak, hogy nem ismerem, de a részleg, ahol dolgozik, jól fel is van szerelve vegyszerekkel, vagy mi a franc az, amit azonosítottál. Ez azt jelenti, hogy a gyilkos közel lehet hozzá. Ő is lehet. Nem tudjuk.

– Melanie?

– Csak azt mondom, nem tudjuk, ki tette ezt, és biztos vagyok abban, hogy tudod, van három új áldozat.

– Igen, hallottam.

– Ami a meglátásomat bizonyítja – mondom. – Az információ az igazságszolgáltatásban kering. És távol akarom tartani a neved ettől. Csak ne mondd el senkinek. Senkinek! Mondd ki, Beth!

– Rendben, nem fogom elmondani senkinek.

– Jó. Mennem kell.

– Istenem, ez nagyon gáz – nyög fel. – Azt mondtad, hogy leteszed. Soha nem mondod nekem, hogy leteszed. Most jobb kedvre próbálsz deríteni. Te. Lilah Love. Meg akarsz nyugtatni.

Nem megnyugtatni akarom. Nem csinálok ilyeneket. Leteszem és írok egy üzenetet Zarnak. Megyek. Első ajtó. Hazafelé. Lépést tud tartani vagy nem. Rajta múlik. Ha nem tud, nincs rá szükségem. Ha tud, talán használható. Ha előhúz egy akrobatamutatványt, mint Jay magam ölöm meg. A lépcsőn át kilépek az előtérbe és nem állok meg. Nincs szükségem egy újabb találkozásra Rogerrel. Hála az égnek, néhány perc alatt kint vagyok, vihar tombol fölöttem, ami megpróbál eláztatni, de megyek tovább, jobbra fordulok az apartman felé. Tudnék, és valószínűleg fognom kellene egy kocsit, de a franc essen bele az esőbe. Bassza meg Esernyős Ember. Bassza meg az apám is, hogy engedte, hogy nyakig merüljünk a szarban. És most gondolkodnom kell. Ki kell találnom a dolgokat. El kell kapnom ezt a seggfejet, és meg kell értenem, amit érzek, ami semmi. Nem Roger miatt aggódom. Igen, a kotnyeleskedése zavaró, nem aggódom amiatt, hogy megsérül. Istenem, mi van velem? Ő a mentorom. Sokat tett, hogy előremozduljon a karrierem és tartozom neki, de nem aggódok érte. Nincs bennem aggódás. Figyelmeztettem. Ő a bolond, aki nem ért a szóból, és ez nagyon felidegesít. Ez minden, amit érzek: fel van cseszve az agyam. Mióta megkéseltem azt a férfit, lassan érzem, hogy az érzelmi szálak leperegnek rólam.

A tömeg tolakszik és lökdösődik, és keresztülvágok egy sikátoron, ami egy másik utcába fut, ahova tartok. Remélem, hogy Esernyős Ember figyel. Gyerünk! Gyere elő! Most baszakodj velem és veszíts! Egyenletes, előre kiszámított tempóban haladok, várom, hogy az érzelmeim felfedjék magukat, hogy aztán készségesen elküldhessem őket a francba. Félúton a sikátorba rohadtul elkezd esni. Egy fekete terepjáró állja el az utamat. Megáll. Valószínűleg rám vár. Nem állok meg. Lehet, hogy Kane. A szörnyeteg is lehet, akit üldözök. Legyen ő. A kezem a fegyveremen nyugszik, és gyorsabban megyek, feszültség érződik a levegőben. Harag áramlik szét bennem. Ez az egy érzelem, ami soha nem inog meg. A barátom. A ribanc. Boldogan hívom családtagnak, mert nem irányít engem. Én irányítom őt. Olyan hangulatban vagyok, hogy itt és most véget vessek neki.

Közelebb érek. A SUV alapjáraton duruzsol. A hátsó ajtóhoz közelítek, és az ablak lehúzódik, feltűnik mögötte Kane.

– Ne lőj le – mondja, a szemei huncutsággal csillognak, a tekintete a kezemre siklik a fegyveremen, mielőtt visszatérne az arcomra. – Mert akkor egyedül kell aludnod és esküszöm, Lilah kurva Love, kimászom a sírból és lelövöm azt a seggfejt, aki azt hiszi, hogy a helyemre léphet. – Kitárja az ajtót.

– Te seggfej – morgok rá, elteszem a fegyverem és az ajtónyíláshoz lépek. – Hívj fel! Figyelmeztess! Ne kövess!

– Szállj be gyönyörű – parancsolja, és a tény, hogy a sofőrje kiszáll a kocsiból, esernyővel a kezében, mindent elmond, amit mondani akart, amit telefonon nem tudott megtenni.

Beszállok és becsukom az ajtót, azzal a szándékkal, hogy leordítsam, de ahogy csukom az ajtót és felé fordulok, nem ez történik. A köztünk lévő kötelék keveredik a veszéllyel, ami jelenleg bevilágítja az életünket és a harag elhalványul.

– Miért vagy itt? – kérdezem.

– Esik – mondja. – Ő szereti az esőt, és én szeretlek téged. Miattad vagyok itt. – Csak így, az érzelmek elárasztják a mellkasomat. Miattam van itt. Senki sincs itt miattam, csak Kane. Aggódott értem. Én pedig érte aggódom. Kétségbe vagyok esve az ötlettől is, hogy a Szellem megöli. Kane érzővé tesz. Emberivé tesz és minden ”szükség”, ami keresztülfutott az agyamon, amíg gyalogoltam, semmivé lesz. Ő az egyedüli valós dolog, amire tényleg szükségem van. A következő dolog, amit tudok, hogy az ölébe mászok lovaglóülésben, a kezemet az arcára teszem.

– Lilah?

– Kane – sóhajtom, a szám leereszkedik az övére, amíg meg nem csókolom, bebizonyítom magamnak az igazamat. Ezzel a férfival érzek. Ember vagyok. Nem vagyok én is egy szörnyeteg. Egy halk hang tör fel a torkából és a keze a tarkómon pihen. Mindent belead, őrülten csókol, a kontroll kicsúszik a kezéből. Ez miattam van. Én irányítom a szenvedélyt. Többet akarok. Kane Mendezre van szükségem és nem törődök vele, ki vagy mi ő. Nem lenne helyes, ha úgy tennék, mintha így lenne, mintha ez a része a pokolra akarna húzni. Ő az ok, hogy még nem tartok ott.

Az eső elkezdi verni a kocsinak a tetejét, és Kane megfogja a hajam, elhúzza az ajkam az övétől. – Mi ez, Lilah?

– Csókolj meg újra. – Az ajkam az övére nyomom, és ezt teszi, megcsókol, de a hátamon landolok, ő pedig fölém tornyosul.

– Ismerlek – mondja, elszakítja az ajkát az enyémtől. – Mi az? Mi a baj?

Ismer. Nagyon. És azt gondolja, a jelvényem, hozzám tartozik. Azt hiszi, jobb ember vagyok, mint valójában. Vagy talán nem így van. Talán csak azt hiszi, a jelvény és minden, ami mindkettőnket embernek tart. Mert tudja, hogy mindketten milyen közel járunk a pokolhoz. – Beszélj – parancsolja.

– Miután dugtunk és eltöltöttem két órát a purgatóriumban. – Közel hajol és megcsókol.

– Miután dugtunk – mondja, a hangja halk és érdes. – A purgatórium előtt.  

Nem vár válaszra. Felül, engem is magával húz, és aztán kopogtat az ablakon. A sofőr az esernyővel beül. Az események irányítását átadom neki, ahogy akarja, egyedül, de nem azért mert meg akarok hajolni az akarata előtt. Mert ebben a pillanatban a sötétség uralja az elmémet, az a rész, ami semmit nem érez Roger miatt, mindenen keresztül akar nyomulni, amit Kane iránt érzek, próbál megszólítani. Nem hallgatok rá.

Kane megfogja a lábamat, és szorosan magához ölel, és az a sötét marcangolás hála az égnek csillapodik. Van valami robbanékony, valami lobbanékonyág ebben a férfiban, ebben a kocsiban, az esőben. Bárcsak ne úgy érződne, mintha vér esne.

29. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Az út rövid és csendes.

A sofőr kitesz minket az ajtónál, ahol kordonok és biztonságiak vannak állítva, mert Jézusom, mindenhová beférkőzött a sajtó. Belépünk az épületbe, ahol Kitet találjuk a pult mögött, de ő is körül van véve vagy tíz emberrel. Nyilvánvaló, hogy a bérlők nem örülnek. Biztos vagyok benne, hogy azt várják az épület vezetőségétől, hogy biztosítsa őket arról, itt senki sem hal meg. Néhány embernek nagyon irreálisak az elvárásai. Én például csak ki akarok menni az előcsarnokból, és bejutni a lakásunk magányába. Úgy tűnik, Kane ugyanígy érez, a léptei olyan hosszúak, mint az enyém. Nem fogjuk egymás kezét.

Amúgy sincs kézfogás nyilvánosan. Oké, vannak pillanatok, de most mindketten csak arra koncentrálunk, hogy beszálljunk a liftbe és felmenjünk a tizenhetedik emeletre. Belépünk a liftbe, de Kit hirtelen kitartja az ajtót. Átad nekem egy CD-t.

– Ez az épület biztonsági felvétele. Tízszer is megnéztem. A testvér, Katy, ki-be járkál az épületben negyvennyolc óra alatt többször is. Senki más. Van egy elméletem, amit nem akarok itt elmondani a kamera előtt.

Hátrál, és hagyja, hogy becsukódjon az ajtó. Beletuszkolom a CD-t a táskámba, és az agyam oda kalandozik, amerre gondolom az övé is. Karen, a szappanopera-sztárunk megölte a húgát, majd elment, hogy aztán őt magát is megöljék. De az Esernyős Ember hogyan venné rá, hogy megölje a húgát? Kit akart volna jobban megmenteni, mint a húgát?

Ennek semmi értelme, és mégis, úgy érzem, hogy ez az egyetlen módja, ahogy megtörténhetett. Hacsak Karen nem gondolta, hogy a drog megöli őt.

Ennek kell lennie. A lift elindul, és Kane rám pillant, arra gondol, amire én. Látom a szemében. Ez az épület biztonságos. Az Esernyős Embernek arra kellett használnia az egyik nővért, hogy megölje a másikat, hogy véghez vigye. Itt biztonságban vagyunk, és ez arra enged következtetni, hogy miért nincs a munkahelyén. Azért jött értem, hogy visszahozzon ide.

Visszatértem ahhoz a gondolathoz, amit elfelejtettem, amikor a sofőr kiszállt az autóból. Kane azért jött, hogy megvédjen engem, azt hiszem, vagy talán csak hogy meggyőzzön, hogy menjek haza. De volt még valami más is, valami, amit el akart mondani nekem, valami, amiről azt hitte, hogy meggyőz, hogy menjek haza.

Vagy talán csak a kibaszott eső volt az oka.

Arra neveltek minket, hogy féljünk az esőtől.

Még az ádáz Kane Mendez is.

Néhány pillanattal később kiszállunk a liftből, és egy rövid séta után az ajtónkhoz lépünk, az ajtóhoz, ami egykor a miénk volt, és most újra így van. Együtt élünk, és én végeztem, tényleg végeztem a sajnálkozással, a lemondással. A hatóság nem eshet neki örökké Kane-nek. Most azért vannak a nyomában, mert be merte perelni őket. Mert nem félt hátráltatni őket. Vannak gondolataim ezzel kapcsolatban, gondolataim arról, ahogy a hatóság egyértelműen ki akarja használni Kane-t, de egyelőre félreteszem őket. Kane kinyitotta az ajtót és belépek az előszobába. Épp belépek a lakásba, amikor csengetnek mögöttünk. Az én mobilom is megszólal, és mindketten egy frusztrált pillantást vetünk egymásra. Elválunk, ő az ajtó felé indul, én pedig beljebb a lakásba, közben előhalászom a telefonomat a táskámból, és Tic Tac számát látom.

– Mid van számomra? – kérdezem, miközben elindulok felfelé a lépcsőn.

– Az e-mailedben csatoltva, elküldve – mondja. – Küldtem neked egy kis könyvtárnyi dokumentumot, de mellékeltem egy összefoglalót a megállapításaimról, és arról, amit szerintem érdemes először átnézned. – Letakarja a telefont, de én hallom. – Ez munka. Most ne csináld ezt.

– Ó, a pokolba – mondom, és a táskámat a padlóra dobom az éjjeliszekrényem mellé, és leülök a bevetetlen ágyra, a vihar elsötétíti a szobát, és arra kényszerít, hogy felkapcsoljam a villanyt.

– Nem érdekel, hogy milyen dögös az új pasid, ha már most rinyál a munkád miatt, akkor mennie kell. Mert, tudod, hogy rinyálni fog és aztán megcsal, és a munkádat fogja hibáztatni. Aztán te fogsz sírni. Te nem fogod tudni végezni a munkádat. Murphy ki fog rúgni. Nekem majd valaki mást kell kiképeznem, hogy az én módszeremmel dolgozzon.

– Jézusom, Lilah. Tényleg?

– Csak egyszerre két embert mentek meg a világból. Ez te vagy és én, Tic Tac.

– Letenném, de akkor megbüntetnél Lilah Love módjára, és nekem is van még mondanivalóm.

– Több mondanivaló. Nos, mindenképpen mondj többet.

– Melanie Carmichael. Stabil családból származik, három testvér, két nővér, akik mindketten háziorvosok Jersey-ben. Együtt praktizálnak. Tizenöt évig volt házas, de a férje szívrohamban meghalt. Az érdekes az, hogy a bátyja sebész, aki a New York-i Generalban dolgozik. Ő is adományozott az apád kampányának. Többször is részt vett kampányeseményeken Pocherrel. A vendéglisták alapján Houston és Roger ugyanazon az eseményen vettek részt.

És Roger segítségével jutottam el az első tetthelyre. Abban a pillanatban, ahogy visszatértem New York-ba, és újra problémássá váltam, úgy döntöttek, hogy felhasználják a közös múltamat, hogy belerángassanak ebbe az ügybe és megszabaduljanak tőlem.

– Szükségem van egy listára mindazokról, akik ott voltak bármelyik eseményen, amelyiken Roger ott volt.

– Megkapod. És Murphy azt akarja, hogy hívd fel.

– Murphy felhívhat, ha szüksége van rám. – A telefonom csipog egy üzenettel. Ránézek.

– Murphy az, ugye? – kérdezi Tic Tac.

– Igen, okostojás. – Megszakítom a kapcsolatot, és telefonálok.

– Murphy Igazgató úr.

– A polgármester hívott.

– És?

– Mondja meg maga.

– Ez egy ismerős probléma, egy izgalmas helyzet.

– Ők –mondja, és tudom, hogy a Társaságra gondol.

– Igen. Ők. Kezelem a dolgot. Vannak forrásaim. Ezért bérelte fel, igaz? – Kane-ről beszélek. Ő is tudja. Nem hagy ki egy pillanatot sem.

– Maga miatt béreltem fel, Lilah. De ezt ne feledje. Mindenhol ott vannak. Az egyik elesik, egy másik felemelkedik. Ravaszság. Rugdossa meg őket, de finoman. Ez minden egyelőre. – Leteszi a kagylót.

Kane belép a szobába, kezében egy nagy borítékkal. Odalép felém, én pedig szemben állok vele. Megáll előttem, és átadja nekem a borítékot. –Mi az?

– A szállítmány, ami most jött nekem. Nézz bele!

Kinyitom, és szemügyre veszek három eldobható telefont. Felnézek rá, a kérdés, amit nem teszek fel, a szememben van.

– Volt benne üzenet?

– Nem kell, hogy legyen üzenet. Én terjesztettem el a hírt, hogy Szellemet akarom elérni. A tegnap este után számított rá, amiatt reagált gyorsan. Ez volt a válasza. Fel fog hívni.

Jéghideg áramlik végig a gerincemen.

– Szellem – ismétlem, és az az üres hely, ahol mindazokat az érzelmeket kellene tartanom, amiket nem tartok, megtelik.

– Mit fogsz csinálni?

– Új munkát adok neki.

Úgy érti, megölni Pochert.

– Murphy azt mondta, ha az egyik elesik, a másik felemelkedik. Tudom, hogy ezt te is tudod, különben már megtetted volna ezt.

– Rendkívüli önmérsékletet tanúsítottam azzal, hogy eddig nem öltem meg. Itt az ideje, hogy az átkozott Társaságban mindenki tudja, mikor elbukik valaki, egy másik is eleshet.

– És ha Szellemnek megállapodása van Pocherrel is?

– Szellem tudja, hogy minden ajánlatot megduplázok. Tudja, hogy számíthat rám. Ezért mentett meg téged.

Kiáll egy bérgyilkos mellett. Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikor meg kellene döbbennem, de nem teszem. A borítékot az ágyra dobom, megragadom a nyakkendőjét, és magamhoz rántom.

– Nem bízom benne, Kane.

– Ezt már mondtad. Meg kell bíznod bennem.

– Muszáj? Kurvára nem kell semmit sem tennem.

– Nem bízol bennem, Lilah?

– Ne forgasd ki a szavaim jelentését, hogy igazold a könnyelmű tetteid. Hogy világos legyen, bízom benned, de szerintem elfelejted, hogy ember vagy.

– Már mondtam neked. Megoldom.

– És ha mégsem?

– De igen. Engedd el! Hadd...

– Hadd tisztázzam, Kane Mendez a Mendez családból, ha azt hiszed, hogy a családod haragja rossz, akkor nem ismersz engem. Ha ez rosszul sül el. Ha megöl téged, csak azért fogok élni, hogy megölhessem. Le fogok rá csapni. Azt akarod, hogy rajta és rajtam múljon?

A keze a hajam alá csúszik, és magához ránt.

– Mindig is kettőnkről fog szólni, Lilah. Mindig.

A szája az enyémre zárul, és ha érzelmeket akarok, akkor meg is van az érzelem. Túl sok érzelmem van. Nem tudok elmenekülni előlük. Egyelőre nem is akarok elmenekülni előlük. Dühös vagyok Kane-re. Félek a halálától, pedig nem érzek félelmet. És az egyetlen módja, hogy megbirkózzak ezekkel a dolgokkal, ha vele vagyok.

30. fejezet

Fordította: Isabelle

 

A csókban mutatom ki a dühöm, ahogy a kabátjára csapok. Minden mozdulatban benne van, ami az ágyon való meztelenséghez vezet, de itt többről van szó, mint amit érzek. Van egy ismeretlen kétségbeesés. Nem tudom eléggé megérinteni. Nem tudom elég gyorsan magamba fogadni. Amikor végre megtörténik, a matracnak nyomom, felül vagyok, alá akarom rendelni az akaratomnak, ha egyáltalán ez lehetséges ezzel a férfival. Azt akarom, hogy racionális, hogy észszerű legyen. Rá akarom venni, hogy maradjon, de egy részem nem tudja elűzni ezt a karmoló érzést. Kane a hátamra gördít és a kezemet két oldalt a matracra nyomja.

– Hagyd abba, hogy így csókolsz, mintha búcsú lenne, te nő. Soha nem lesz vége közöttünk. Soha többet. Soha, Lilah.

– Te...

– Szeretlek. Kurvára szeretlek, annyira nagyon, hogy igen, akár ölnék is érted. Igen, millió testet el fogok temetni érted. És igen, vérezni fogok érted, de mindezt itt, veled együtt teszem. – Lehajol, hogy megcsókoljon, és szája az enyémet súrolja. – Mindent együtt csinálunk, mondd ki.

– Kane...

– Mondd ki, Lilah!

– Együtt. De jobb, ha az eszedbe vésed, hogy ne ölesd meg magad. Jobban teszed, ha...

Szája az enyémen landol, és mosolyog.

– Soha nem tudsz csak egyetérteni, ugye?

– Soha nem leszek az a lány.

– Jó. Lefogadom, ha újra megkérnélek, igent mondanál, hozzátéve, hogy igen, de.

A mellkasom összeszorul, francos érzelmek.

– Kane – sóhajtom.

– Lilah – suttogja vissza és aztán újra megcsókol, és egy idő után a kezeim szabadok, és vele együtt én is szabad vagyok. Többé már nem a kétségbeesést érzem, hanem valami lágyabbat, és én soha nem vagyok lágy. Kivéve vele. Kane-nel talán emberi vagyok, mert engedi, hogy mindaz legyek, ami vagyok. És amikor együtt fekszünk a sötétben, hallgatjuk az esőt, visszaemlékezem arra az estére a tengerparton. Visszaemlékszem magamra a zuhany alatt vérben úszva. Visszaemlékszem arra, hogy ott volt velem. A vérrel vagyunk összekötve, ami egyszer szétválasztott minket.

– Mi volt ez? – kérdezi, az oldalunkra gördít minket, hogy szembenézzünk egymással. Felülök és a térdem a mellkasomhoz húzom, eltávolodok, de ez rólam szól, nem róla. Fogja az ingét és rám teríti, mielőtt felhúzná a nadrágját. Valahogy tudta, hogy határokra van szükségem, és eléggé biztos magában és bennünk, hogy ezt nem találja tolakodónak vagy ijesztőnek. Visszahelyezkedik a matracra, és a keze a térdemen nyugszik. Mindent elmondok neki, amit felfedeztem, az okaimat, amiért a mérget titokban akarom tartani, és végül azokat a cigarettanyomokat, amik egy Roger elleni támadáshoz vezetnek.

– Mondtam neki, hogy tűnjön el. Nem fog.

A szemei összeszűkülnek. – És?

A kezemet az arcomhoz nyomom és aztán lehuppanok az ágyról, felállok, járkálok a szobában. Kane az én oldalamra helyezkedik a matracon, mászkálok még egy keveset és felé fordulok.

– Sokszor nem érzem azt, amit éreznem kéne, Kane. Tudod, ugye?

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezi óvatosan.

– Roger hülye. Meg fog halni. Tulajdonképpen azt gondoltam: rendben, bolond akarsz lenni. Halj meg bolondként. Nem éreztem bűntudatot. Nem érzem ezeket a dolgokat. Mindig is megvolt bennem, de a támadásom után...

Hirtelen előttem áll, a keze a vállamon.

– Elküldted Betht. Aggódtál érte. Elküldted a francos Ritzbe, hogy megvédd. Visszatartottad a toxint, hogy megvédd. Minden nap olyan emberekért harcolsz, akik meghaltak, mert törődsz velük. Hagyd abba, hogy szörnynek állítod be magad, Lilah. Nem vagy az.

– De...

– Nem te vagy a szörnyeteg. Okod van arra, hogy megvan a másik világod. Ez a te módszered, hogy kizárd az érzelmeidet. Ez a tisztafejűség.

– És te? Ez az, amit teszel?

Az arckifejezése megfeszül.

– Én nem te vagyok.

– Mit akar ez jelenteni?

– Nekem nincs szükségem egy másik világra, hogy kizárjam a dolgokat, gyönyörűm. Te is tudod, még ha azt tetteted is, hogy nem igaz. – A tenyerébe fogja az arcom. – Egy jelvény nem állítana le. Egy jelvény rajtad leállít. Hagyd abba a harcot azzal, aki vagy.

– Roger...

– Nem érzel semmit. Nem erről van szó. – Elenged és összefogja a karját a mellkasa előtt, engem tanulmányoz. – Kizárod azt, amit érzel, éppen úgy, mint amikor egy gyilkossági helyszínre mész és mentálisan a Másvilágodba lépsz. Mit zársz ki?

Összeráncolom a szemöldököm.

– Nem... én nem.

– De igen – mondja, mintha csak tény lenne. – Ismerlek. Ezt teszed. – Megcsókol, egy gyengéd tett, ami önmagában is szembeszáll a hidegségével. A melegsége, amit érzek, dacol az enyémmel. – Felkapok egy farmert és rendelek magunknak egy pizzát – mondja. – Ez a kedvenc gondolkozós kajád.

– A pokol konyhája – mormogom, ahogy a fürdőbe lép, hogy elérje az öltözőt. Egy percig egyhelyben állok, feldolgozom azt, amit mondott. Elnyomom az érzéseimet, inkább, minthogy egyáltalán ne érezzek. Tényleg?

Felöltözöm, újrajátszom a találkozást Rogerrel és Melanie-val, válaszokat keresve. Éppen befejezem az öltözködést, amikor a borítékban lévő egyik telefon csörög, az, amelyik valahogy még mindig az ágyon van. A Szellem hív. Jó. Neki és nekem van egy újabb kis megbeszélnivalónk.