1.-2.-3. Fejezet

1. fejezet

Fordította: Lilith

 

Olyan, mintha megállt volna az idő.

Jay, Kane elképzelése a testtőrről, amelyre nincs szükségem, most a földön fekszik és elvérzik, mialatt végigrohanok egy sötét sikátoron a támadója felé, kockáztatva, hogy nem fogok vele együtt kivérezni. Kockáztatva azt is, hogy az előttem álló személy, aki nőnek öltözött és egy esernyőt tart, nem akar holtan látni. Kockáztatva, hogy ő valóban az Esernyős Ember, aki folytatni akarja a játszadozást velem. Kockáztatva, hogy elég közel kerülök hozzá ahhoz, hogy használhassam a kezemben lévő fegyvert, és rálőhessek a szemétládára, azzal a szándékkal, hogy megöljem, és ezt mosollyal az arcomon tegyem.

Félúton vagyok a célpontom felé, ahhoz az emberhez és az esernyőhöz, mikor felharsan egy durva és hangos csattanás, végig visszhangozva a sikátoron, a forrását lehetetlen meghatározni.

– Bukjon le, Lilah! – ordítja Jay, és fontolóra veszem a nagyon is valóságos eshetőséget, hogy az Esernyős Ember mögöttem van, vagy még rosszabb, a beteg szemétládának van egy másik beteg szemétládája, aki segít neki embereket gyilkolni, és az a beteg szemétláda van most mögöttem. Ebben az esetben Jaynek biztosan vége, az előttem lévő nő pedig tényleg egy nő, nem az Esernyős Ember, ami azt jelenti, hogy szüksége van a segítségemre.

Felé rugaszkodok, és abban a pillanatban, amint ismét megindulok, még egy csattanás tör keresztül a merev, esőterhes levegőn, úgy tűnik, egyenesen velem szemből jön. Érzem a pillanatot, amikor elsüvít mellettem a lövedék. Kurvára egyenesen rám lő, tesztelve engem, sürget, próbál megrémíteni.

Nem állok meg, de egy részem megadja neki, amit akar. Reagálok. Felkészülök a becsapódásra, mikor rendes esetben le se szarnám. Világos, hogy ez változott, és tudom, miért – Kane kibaszott Mendez. Kurvára élni akarok Kane-ért. E férfi miatt nem akarom elhagyni a földet, és ebben a percben gyűlölöm őt, amiért egy ijedt kis csajjá tesz. Gyűlölöm az ijedt kis csajokat. Újabb csattanó hangok, és ezúttal biztos vagyok benne, hogy a hang felülről jön. Ösztönösen felnézek, a háztetőket fürkészem, mikor az előttem álló személy hirtelen a földre omlik.

Bassza meg!

Bassza meg!

Bassza meg!

Az nem az Esernyős Ember.

– Hívj mentőt! – ordítom Jaynek, majd elfelejtek védekezni.

A járdán elterült személy felé vetem magam, egy nőt találok, esernyővel a feje felett, a kezeivel együtt, amikről feltételezem, hogy a fogantyúhoz vannak kötözve, mint az előző áldozat esetén is. Mennydörgés dörren felettünk, és még több eső kezd rám zuhogni hideg cseppekben, de előre nyomulok. Letérdelek az áldozat mellé, akinek rúzs van szétkenve a teljes arcán és egy golyó ütötte lyuk van a mellkasán, melyből vér bugyog elő. Ezekből semmi sem illik bele abba, amit az Esernyős Emberről tudok, aki méreggel gyilkol. Keresem a pulzusát, de nincsen.

– Vonuljon fedezékbe! – kiabálja Jay. – Vonuljon fedezékbe!

Ignorálom a figyelmeztetést, mert nézzünk szembe a ténnyel: ha a támadó azt akarná, hogy arccal lefelé feküdjek kivérezve, akkor arccal lefelé feküdnék kivérezve. Most már a hátborzongatóan csendes Williams nyomozóra koncentrálok, aki még mindig a sarokban van összekötözve, már nem kiabál több figyelmeztetést. Megragadom a zseblámpát, és a helye felé világítva összeroskadva találom, amiről lefogadnám, hogy a maffiafőnök latin szeretőm – aki azt állítja, hogy nem maffiafőnök – kijelentené, hogy halott. Jobbra rántom a zseblámpát, közben állok, átkutatom a sötét pöcegödörnek beillő sikátort, amitől olyan érzés fog el, hogy egészben készül lenyelni.

Egy mozdulat, vagy inkább egy légfuvallat hatására vissza lendítem a lámpát balra, mikor hirtelen egy férfi ugrik elém fentről, egy lépésnyire ér földet velem szemben. Mire stabilan áll a lábán, addigra a fegyverem szilárdan fekszik a kezemben és ráirányul a zseblámpámmal együtt. A rohadt életbe, ő is rám irányítja a fegyverét. Jó lövész vagyok. Ő még jobb.

Pislantok egyet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a földkerekség leghírhedtebb orvgyilkosa – ez legalább még mindig él – áll velem szemben. Egy férfi, aki nemrég szívességet tett nekem és Kane-nek, ami semmit sem jelent. Egy szívesség ettől az embertől nem fogja megállítani abban, hogy megöljön a következő alkalommal.

– Mi a francot keres itt, Szellem? – követelem, mivel ez az ember nem űz játékot a gyilkolásból. Csupán meghúzza a ravaszt, és mégis időt veszteget arra, hogy rám szegezzen egy fegyvert.

– Megmentem a seggét – közli –, mondjon köszönetet.

– Meg tudom menteni magam, ami magába foglalja a maga megölését és a hőssé válást is.

– Kinek lesz a hőse? – kérdezi.

– Mindenkié, akit esetleg a jövőben megölne, amiről mindketten tudjuk, hogy sok lesz.

– Viszont nem fog megölni engem – vág vissza. – Túlságosan hasonlít hozzám ahhoz, hogy látni akarjon elbukni.

Túlságosan hasonlítok hozzá. Ez nem egy olyan kijelentés, amit könnyen elviselek, hanem olyan, amelyet nyugtalanítóan túl jól viselek el. – Maga ölte meg azokat a nőket?

– Igen, édesem, én öltem meg őket. Mindketten csapdák voltak. Vagy maga, vagy ők. Nézze meg maga. – Rávilágít egy zseblámpával Williams nyomozó kezére oda, ahol a földhöz közel fityeg: egy fegyver van a tenyeréhez kötözve.

– Az ujja pontosan a ravasz felett van – mondja. – Abban a percben, ahogy megpróbált felé indulni, magára lőtt. Igazán okos beállítás, ha időt szakít arra, hogy tanulmányozza és értékelje az energiaráfordítást, amit beleölt.

És mindezt tudva, az a ribanc, aki az igazságszolgáltatás egy tagja, aki felesküdött arra, hogy szolgáljon és védjen, ide hívott engem és csapdába csalt.

– Nem vette komolyan a fogadalmát az imént, ugye? – kérdezi, a gondolataimat olvasva. – Még inkább becsalta magát a csapdába.

Ami elgondolkodtat azon, vajon benne volt-e ebben, vajon biztonságban érezte-e magát, vajon csak eljátszotta-e az áldozatot. Ha Williams volt ő. A tekintetem visszaugrik Szellemre. – És a másik? – követelem.

– Tőrbe csalták, de lényegtelen volt. A másiknak megkegyelmeztem. De megmérgezte. Úgysem végződött volna jól a számára.

– Ismeri a kegyelmet?

– Bizony, még én is megszabadítok a szenvedésétől egy megsebzett állatot.

Továbblépek. – Honnan tudja, hogy megmérgezte őt?

– Láttam a pasast, ahogy előkészíti ezt az egészet.

Látta a pasast.

Egy kijelentés, amely elárulja, hogy nem Williams volt az Esernyős Ember. – És hagyta ezt megtörténni? – vonom kérdőre.

– Nem avatkozom bele más emberek bizniszébe.

– És mégis itt van – mondom szárazon. Nem várok válaszra. – Ki ő?

– A beteg fasznak festék volt az arcán.

– De férfi volt az?

– Az? – Nevet. – Igen. Férfi volt az.

Most épp, hogy fel nem húz. – Mi a francért nem lőtte le?

– Nem avatkozom bele abba, ami nem a dolgom.

– Csak lelőtt két nőt.

– Az egyikhez köze volt.

Még csak nem is habozok. Bezárom a köztünk lévő távolságot és a mellkasába nyomom a fegyverem csövét, zseblámpám az arcába világít. – Maga csakúgy lelőtt két nőt. Ez közbeavatkozás.

– Maga a bizniszem.

– Nem vagyok a biznisze.

– Úgy döntöttem, hogy az.

– Csak azért le kellene lőnöm, mert ezt állítja – figyelmeztetem, és komolyan gondolom. Egy gyilkos. Az irántam mutatott érdeklődése probléma.

– És mégis mindketten tudjuk, hogy nem fogja megtenni.

– Alábecsül, ha azt gondolja, hogy nem fogom – vágok vissza.

Szirénák szólalnak meg nem messze, gyorsan közelednek. – Ki bérelte fel, hogy megöljön? – kérdezem, arrafelé haladva, ahová az érdekeltsége vezet engem.

– Senki.

– Ki bérelte fel…

– A rossz kérdést teszi fel nekem.

A rossz kérdést.

Mi a franc a jó kérdés? Mert tudom, hogy nem ő Esernyős Ember, és mégis… itt van, és Esernyős Ember is, ez pedig nem lehet véletlen egybeesés. – Maga csal csapdába.

– Épp most mentettem meg az életét.

– Jól van akkor. Mennyit kér, hogy megölje a konspirátort?

– Ez a kérdése?

– Nem – csattanok fel. – Ez másé, de ettől függetlenül válaszoljon. Mennyit kér, hogy megölje…

– Magának, ingyen. Csak szükségem van egy névre.

– Most ezt komolyan gondolta? Ha lenne nevem, én magam ölném meg. Mire jó maga?

– Mindig is eltűnődtem azon, vajon miért bérel fel gyilkost egy gyilkos.

– És én még itt azt hittem, nem játszadozik – vágok vissza.

– Nem játszadozok, Lilah Love, és ezt maga is tudja.

Pontosan ezt műveli, játszadozik. Az ösztöneim szerint valami bűzlik. Valójában elgondolkodtat, vajon az áldozatai nem olyan gyilkosságok lehettek-e, akiket úgy intézett, hogy olyan gyilkos áldozatainak tűnjenek, aki nem az. Elgondolkodtat, hogy vajon én is egyike vagyok-e a célpontjainak. Nem magyarázza semmi más, hogy miért van itt ez az ember, vagy ennek a beszélgetésnek a tartalmát.

Átirányítom a fényt az arcáról csupán a szemeire. – Nem akarja keresztezni…

– Kane-t? – provokál.

– Az én utamat, seggfej – mondom. – Ne akarja keresztezni az utam, mert le se szarom, hol landol, vagy hogy milyen véres a látvány. Ő foglalkozik vele.

– Maga szerint Kane Mendez foglalkozik azzal, hogy mennyi vérrel keni össze magát? Érdekes.

A szirénák belevisítanak a levegőbe, és járművek csikorognak mögöttünk. Szellem visszahátrál a sötétségbe. Arra számít, hogy nem fogom megállítani. Lelőhetném. Letartóztathatnám. Úgy döntök, elengedem.

Egyelőre.

De nem utoljára találkozott velem.

Én sem utoljára találkoztam vele.

2. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Eső csapkodja a vállamat, amíg éppen mögöttem szirénák hangjai visszhangzanak a sötét éjszakában, amit a sötét felhők csak még sötétebbé tesznek. Kizárom a tudatomból a gyilkost, akit éppen most engedtem ki a kezeim közül, a lámpám és az érzékeim otthonos mozognak a sikátorban, csakúgy, mint a fegyverem. Jobbról mozgásra leszek figyelmes, és nézem, ahogy a Szellem egyensúlyoz a tűzlépcsőn, túl gyorsan, mindenki számára láthatatlanul, aki nem tudja, hogy ott van. Megmutatja nekem, hogy jött és távozott az Esernyős Ember. Leveszem róla a fényt, mielőtt valaki meglátná. Okkal jött ide és ez az ok az én okom is arra, hogy elengedjem. Bármit is jelentsem, bárki is álljon mögötte, hogy itt volt ma este, egyszerre az Esernyős Emberrel, nekem tudnom kell. És ez nem lesz megoldva kékbe öltözött nőkkel és férfiakkal körülvéve. Még egyszer átfésülöm a sikátort a lámpámmal és a fegyveremmel, csakhogy biztos legyek abban, hogy a Szellem eltűnt, bár nem érzek veszélyt. Nem most. Legalábbis nem a számomra. A Szellem nem akart holtan látni, különben már az lennék. Az Esernyős Ember sem akart engem holtan, vagy már az lennék. Sovány vigasz talán, de nem igazán, én nem egy vagyok azok közül a csajos csajok közül, akiknek vigasztalásra van szükségük, vagy bármilyen biztonságérzet kell. Ez részemről mindig a tényekről szól. Hideg, kemény tények. Ha Szellem eljön értem, hogy megöljön, megölelem a bennem lévő gyilkost. És megmutatom neki, hogy egy nő nem egy állat, amit ki kell húzni a nyomorából. Ő lesz az, aki meghal. Hátat fordítok az átkozott rohadék sikátornak és látom, hogy a mentősök most Jay mellett térdepelnek és egy páran az igazságszolgáltatásból is.

– Két halott – kiáltom, felmutatva a jelvényemet. – A megbízott ügynök vagyok. Ez az én helyszínem. Biztosítsa a területet most már és húzzon egy széles határvonalat köré. – A rendőr bólint és elrohan. Három másik uniformis tűnik fel előttem, egyik sem ismerős. – Ki a vezető?

Egyikük sem lép elő, vagy vállalkozik arra, hogy eljátssza a szerepet, így elkezdek utasításokat kiabálni.

– Az idő nem a mi oldalunkon áll. Az egyes számú áldozat a mi emberünk. Ismerem az adatait. Tudnom kell, ki a kettes számú, most. Ez a fickó megöli az áldozat családját. Nem fogunk nyomot találni a nőn. Hozzon egy csapatot, aki ujjlenyomatot vesz tőle, és adjon nekem egy nevet és címet, most.

Egyikük felé mutatok.

– Maga. Induljon azonnal! – Bólint és elfordul. A csapat többi tagjára fókuszálok.

– Állítsanak fel sátrakat, most! Szükségem van egy törvényszéki csapatra, mielőtt az eső mindent elmos, amit érdemes lenne látni. Szükségem van fényekre. Szükségem van fotókra. Fontos, hogy a bizonyítékok be legyenek zacskózva. Azonnal. Ki van vonalban?

– Rajta vagyok – mondja az egyik rendőr, feltartva az egyik kezét, és máris megnyomja a gombot a vállán, ami egy mikrofonhoz van kötve. Végre valaki tesz is valamit ahelyett, hogy csak ázna.

– Jöjjön ide a szolgálatban lévő nyomozó – mondom –, és mozogjanak, most! – Ezzel mindet elküldtem, hogy Jay mellé térdeljek, aki megfogja a kezem.

– Maga őrült ribanc – köpi ki. – Akár meg se mentsenek. Kane meg fog ölni.

Fények törnek be a sikátorba, és látom a halvány vonalat az ajka felett, erős kontraszt a sötét bőréhez képest. – Azt mondta nekem, hogy ne ölessem meg – mondom neki. – Még nem végzett magával.

– Nem végzett – mondja, elengedve a karomat, a szemei lecsukódnak. – Múlt idő – suttogja. – Most már igen.

Nem kellene, hogy izgasson mennyire fél ez az ember Kane-től. Egy kurva FBI ügynők vagyok az ég szerelmére, de ez nem egy érzelmi csapás. Ez nem egy sokk. Ez csak Kane. Tudom, hogy a pasi kifinomult, elegáns és jóképű, választékos beszédű és udvarias, de brutális is. Mert én is brutális vagyok. Megértelek, mondta nekem a Szellem. Kurvára nem ért meg. És zavar, hogy Kane a szart is kiijeszti Jayből. Lehajolok és a fülébe suttogok.

– Értem kapta azt a töltényt. Kurvára senki nem fogja megölni. Nem fogom nekik engedni.

Amikor visszahúzódok és lenézek rá, megrándul az ajka, egy kísérlet a mosolyra, ami soha nem bontakozik ki. Ránézek a mentősre, aki válaszol a ki nem mondott kérdésemre.

– Sok vért vesztett – Lefordítva: a keselyűk már felette köröznek, és a kaszás már készen áll, hogy átnyúljon a földön, és lerántsa a pokolba, mert ez vár azokra az emberekre, akik velem és Kane-nel lógnak, a pokolra kerülnek. Csak, azt tervezem, hogy kikaparom az ördög szemét a lefelé vezető úton. Jay nem tenné ezt, mert különben nem mentett volna meg, így nekem kell érte megtennem. Ezért átdöföm a tekintetemmel a mentőst és elutasítom a barom titkos üzeneteit, keményen és gyorsan.

– Mentse meg! – parancsolom. – Kurvára mentse meg, vagy valakinek magát kell tőlem megmentenie. Világos?

A szemei kikerekednek és gyorsan bólint, egy válasz, ami azt mutatja tisztában van annak a jelentésével, amit mondani próbáltam. Ami okos a részéről, mert tényleg meg akarok ölni most valakit. Meg kellett volna ölnöm Szellemet. Miért a fenéért nem öltem Szellemet? Megtalálhattam volna az indító okot ebben az egészben vele, a földön fekve holtan. A lábamra állok elszántan, hogy újra levadászom a seggét. Egy rendőr siet felém és felajánl egy NYPD esőkabátot, ami elég nagy, hogy ráhúzzam a vékonyabb hasonló kabátomra, és a kapucnit a vizes hajamra. – Mikor jön a halottkém? – kérdezem, belebújtatom a karjaimat a kabátba és felhúzom a kapucnit. Mielőtt a rendőr válaszolhatna, hallom.

– Mi a pokol folyik itt?

Ez a harapós hangú követelés arra késztet, hogy megforduljak és látom, hogy Houston úgy száguld felém, mint egy védőjátékos. Nem kellene, hogy itt legyen. Az egyetlen gondolat, ami eszembe jut, mielőtt újra követelőzni kezd.

– Mi a franc folyik itt?

A rá nem valló kérdés az idegeimre megy, és bárki, aki ismer, tudja, hogy nincs felesleges idegrendszerem erre.

– Csak most jelentettem be. Hacsak nem maga az új követőm, – aki egy nagy, és láthatatlan ember, akiről úgy hallottam, hogy utoljára Johnny Depp játszotta, és aki az exével takarítatta el a szennyesét, természetesen -, maga még nem tudhat erről a helyszínről. Nem lehetséges. És igen, ez egy kurva vád. Tegyen, amit akar, de magyarázza meg, most!

– Nem tudom, hogy ez mi a poklot jelent, Lilah – vágja oda, és esküszöm a teste rángatózik, hogy megkísérelje leplezni a nyugtalanságát. És az a helyzet, hogy Houston egy laza, nyugis, Netflix néző típusú fickó, mindig. Nem lesz nyugtalan. Nem rángatózik. Hacsak nem így táncol, és nem gondolom, hogy táncolna egy gyilkossági helyszínen, bár egy csomó furcsa dolgot láttam, amikor az emberek idegesek lesznek mióta elfogadtam ezt az állást. – Ez az én városom – teszi hozzá. – Érti, ugye?

– És az én esetem. Az én hatásköröm.

Az ajkai elvékonyodnak.

– Az én városom, Lilah. Az én munkám. Az én felelősségem. És válaszolva a kérdésére: a közelben voltam. És a vicces dolog az, hogy maga és egy sorozatgyilkos ugyanakkor van itt, és a polgármester továbbra is fenyegetően a nyomomban van. Ez az idegeimre megy.

– Hogy a francba kerül ide Houston? – ismétlem meg.

– Van egy riasztóm, mindenre beállítva Lilah Love, ami, csakhogy elmondjam magának, hasznos volt, és félretéve ezt a szart, a saját seggemet is védem. Maga eléri, hogy mindenki, beleértve a polgármestert is, úgy viselkedjen, mint egy kis nyafogó szuka. Mi a franc folyik itt?

– Tudja, hogy mi folyik itt – mondom, nem vagyok boldog a válaszától. – Újra lecsapott.

– Ha úgy érti, hogy az Esernyős Ember – válaszolja, – akkor mióta öl az Esernyős Ember random férfiakat az utcán?

– Nem egy férfi random megölése történt az utcán – csapok le, bár egy újabb idegszálat csapott ki. Ki a pokol lőtte le Jayt? Mert Szellem nem öl, hogy megnyomorítson, azért lő, hogy öljön. – Jay velem volt – mondom. – És közém és az Esernyős Ember közé került.

Közelebb lép hozzám.

– Látta? Megmutatta magát?

– Nem – mondom határozottan. – Bementem a sikátorba, hogy megmentsem a két nőt, akit fogva tartott, Jay megpróbált megállítani. Ez egy golyót eredményezett számára. Az a fontos, hogy életben van, de nemcsak egy, hanem két halott nőnk van.

– Kettő? Már kettő van?

– Már mondtam – válaszolok. – Igen. Kettő.

– A pokolba – végigsimítja az ujjait a világosbarna haján. – A kurva életbe! És tisztán látható, hogy magának szánt ajándékok voltak. Ez Kane lakása ugye?

– Tudja, hogy hol lakik Kane?

– Ó, gyerünk már Lilah. Ő Kane Mendez. Az apja volt...

– Tudom, hogy ki volt az apja Houston. Csak nem nyomoz utána? – feltartom a kezem – Ezt ne válaszolja meg. Nincs időm arra, hogy olyan mérges legyek, amit éppen el akar érni nálam ezzel. Igaza van. Az Esernyős Ember nem véletlenül választotta ezt a helyet, mert nyilvánvalóan mindenki tudja, hol a fenében élek. Az áldozatok szerencsétlen csapdák voltak, megöltek volna bárkit, aki a közelükbe megy.

– Úgy értve magát – egészít ki, de nem vár választ. – De maga okosabb volt, mint ő. Még mindig életben van. Maga nyert.

– Ő nyert Houston. Vagy Jay nem vérzett volna el miközben két halott nő dekorálja ki a sikátort golyóval a mellkasukban.

– Pisztolylövések? Mi van a méreggel?

– Ez egy furfangos játszma volt – mondom. – Sok mozgó darabbal. – Kihagyom azt a részt, ahol az egyik mozgó rész Szellemet jelenti. – Nem tervezte, hogy bárki is élve elhagyja ezt a sikátort.

A tekintete összeszűkül, a figyelme kiélesedik – És mégis túlélte. Mi az, amit nem mondd el nekem, Lilah?

Azt hiszi, hogy sarokba szorított, de visszavágok egy ütéssel, amire nem kellene számítania.

– Williams nyomozó nem élte túl. Ő az egyik áldozat.

A tekintete az égre szegeződik, az állkapcsa megfeszül, és egy jó dolog, hogy eresz alatt vagyunk, vagy a szája tele lenne esővízzel. És biztos vagyok benne, hogy az esővízben New York Cityben patkányszar van, emiatt a szádat csukva kell tartani. Ő nem ezt teszi, de korrigálja ezt, amikor újra szembe néz velem, és úgy tartja a száját, mint egy csaj, aki az emberéért harcol. Én nem vagyok az ő embere.

– Williams a sikátorban van? – erősít meg, váddal a hangjában.

– Ne kérdezze úgy, mintha én tehetnék erről a szarról. Amit megtettem volna. Megöltem volna azt a ribancot, ha esélyem lett volna rá. Megpróbált megölni. Megpróbált belevinni egy csapdába. Hívott engem. Tudta, hogy mi vár rám.

– Azt mondja, hogy ő volt Esernyős Ember?

– Nem – mondom, mert a Szellem egy férfiról beszélt sminkben, de ezt nem tudhatom. Nem, amikor Houston érdekelt. – Az a tippem, hogy megígérte neki, hogy életben marad, ha én meghalok. – Szünetet tartok, hogy újra átgondoljam ki lőtte le Jayt. Williams is lehetett, de nem lehetek biztos benne. – Vagy ő a partnere volt – folytatom. – Nem volt ebben egyedül. Lövések dördültek fentről is.

– Egyik sem illik egy sorozatgyilkossághoz.

– Mert olyan jól ismeri a sorozatgyilkosokat? – vonom kérdőre, emlékeztetve arra, hogy én vagyok a profilozó.

– Eleget tudok – cáfol meg. – Mi a pokol történt a méreggel? Méreggel öl.

– Nem tudjuk hányszor és milyen módon ölt – mondom. – Úgy öl, ahogy öl. Talán csak nem vagyunk otthon a titkos kódokban.

– Uram – szól egy rendőr. – Itt van a sajtó.

– Természetesen itt van – válaszolja Houston. – Állítsa le őket a pokolba. Azt akarom, hogy ez a terület olyan szorosan legyen lezárva, hogy ha egy kutya a melegben itt lenne velünk, egy csapat farkas nem tudna a közelébe menni. Hallott engem?

– Igen uram! – A rendőr elrohan, és Jay mentőkocsija útnak indul.

– El kell bánnom a sajtóval és a bevetett csapatokkal, mielőtt ez kikerül – mondja Houston megdörzsölve az állát. – És fel kell hívnom a francos polgármestert, ez egy nagy rakás szar, és nekem bele kell ugrani. Megkeresem magát, amikor a fejem, amit a polgármester le akar szedni, visszakerül a testem többi részéhez. – Nem vár válaszra. Elfordul és elindul, újra kilépve a felhőszakadásba. Nem mozdulok. Nem azért, mert félek, hogy vizes leszek, a víz nem izgat. A baromság az igen, és szinte érzem, mint a bűzt a cipőmön múlt héten, amikor kutyaszarba léptem. Képtelen voltam kitalálni honnan jön a bűz, amíg a kutyakaka szét nem kenődött az egész padlón. Feltakarítottam. Ezt is fel kell takarítanom. A Szellem újra eszembe jut és összezavarja az elmémet. Miért volt itt? Nem akart holtan. Nem akarta Jayt holtan, különben Jay halott lenne. Megfordulok és az épületre nézek, amit most már otthonnak hívok Kane-nel, és a felismerés szinte pofon üt. Ó, bassza meg! Szellem okkal volt itt, és ha ez az ok nem én voltam, és nem is az áldozatok voltak. Ó, bassza meg, újra átgondolom. Megfogom a telefont és Kane-t hívom.

– Szia, szépségem – válaszol. – Öt perc múlva ott leszek.

– Most hallgass rám. Hamarosan megmagyarázom. Fordulj vissza, ne gyere haza! Én biztonságban vagyok. Te nem vagy. Tedd meg, most! Most! Muszáj, hogy megtedd!

– Forduljon jobbra – utasítja a sofőrjét, és visszatér. – Rendben. Most beszélj hozzám, kicsim. Mi folyik itt?

A hangja nyugodt. Ő nyugodt. Mindig olyan kurva nyugodt. – Szellem itt volt, és nem értem jött. Ami azt jelenti...

– Értem jött – mondja Kane, befejezve a mondatomat.

3. fejezet

Fordította: Lilith

 

Értem jött.

Az őt levadászó orvgyilkosról szóló szavait Kane olyan hűvössé, nyugodttá és elegánssá varázsolja, mint ahogy sikerül neki az összes dolgot brutálissá és rideg hangzásúvá tennie. Ha ez az ember szó szerint azt mondja: „meg foglak ölni” azon a mély, erőteljes, férfias hangján, a halált csábító hangzásúvá formálja. Majd megölne téged, és sosem gondolna rád többé. Én viszont azt tenném, amit már megtettem egy emberrel: csak beledöfnék egy kést a mellkasodba újra és újra, hagynám, hogy Kane eltemessen, majd azon aggódnék, hogy a meggyilkolásodban érzett gyönyöröm alapján nincs ki mind a négy kerekem.

A Szellemről szóló hűvös megjegyzését ez a kérdése követi:

– Veled van most Jay? – majdnem tárgyilagosan, mintha azt vitatná meg, hogy hívja-e meg Jayt velünk vacsorázni, mert természetesen miért is ne hívná? Nem mintha lenne egy gyilkos, aki rá vadászik, mialatt egy másik pedig rám. Vagy talán ugyanaz a gyilkos. A vacsora Jayjel egyik esetben sem jöhetne szóba. Talán soha többé.

Bassza meg.

Talán soha többé.

Mert felfogott egy golyót értem ahelyett, hogy csak hagyta volna, hogy lejátsszam az átkozott játékot, melyet megnyertem volna.

– Lilah? – erőltet Kane leheletnyi sürgetéssel a hangjában, egy árnyalatnyi sugallat, amelyről kétlem, hogy rajtam kívül bárki más meghallaná. Felbosszant. Felhúzom magam Kane-en. Mi a pokolért követett engem Jay, akár egy kölyökkutya?

– Ha a testőrömről érdeklődsz, jelenleg egy mentőautóban van útban a kórház felé – mondom. – És azért van abban a mentőkocsiban, mert a félelem ostoba dolgokat követtet el az emberekkel. Annyira kibaszottul félt tőled, hogy valami ostobaságot művelt.

– Mit jelent ez, Lilah?

– Megpróbálta megakadályozni, hogy elvégezzem a munkám, és megmentsek egy nőt a sikátorban. Ez számára nem végződött jól.

– És lelőtted?

– Nem lőttem le, Kane. Mit hiszel, miféle ribanc vagyok?

– Az a fajta, aki annyira komolyan veszi a gyilkolást, mint azok védelmét, akiket nem akar megölni.

– Belesétáltunk egy csapdába, amit nekem állítottak fel – mondom. – Úgy tűnik, hogy Esernyős Ember nem számított arra, hogy Jay közbeavatkozik. Így Jay egy golyóval a mellkasában végezte.

– Mennyire rossz?

– Rossz – közlöm mogorván. – Tényleg kibaszottul rossz, Kane. Azt hitte, megmenti az életemet, de sosem voltam veszélyben. Most azt hiszi, hogy meg fogod őt ölni.

Majdnem hallom a grimaszolását.

– Lilah…

– Megmondtam neki, hogy téved veled kapcsolatban.

– Tényleg? – Ez nem igazán egy kérdés, inkább vád.

– Persze, azt mondtam neki, hogy nem ölöd meg. Szóval kibaszottul ne öld meg! – És ezzel a paranccsal továbblépek. – Ez egy játék, amit velem űznek, Jay pedig belekeveredett a közepébe. Ami azt jelenti, hogy Jay nem halhat meg. Ha meghal, nem rúghatom seggbe, amiért hülye volt.

– Nem fog meghalni, Lilah – mondja, a hangja mély, érdes, tele megértéssel, ami ismét azt bizonyítja, hogy jobban ismer engem, mint bárki más. Tudja, hogy aggódok. Tudja, hogy bár képes vagyok ölni, mialatt egy részem kissé túlságosan is élvezi azt, ezek a vágyak még nem űzték el az emberségem úgy, amennyire néha aggódok azon, hogy Kane-t igen. Addig nem űzték el, amíg aggódik miattam, ebből az okból követ engem Jay. Azokban a pillanatokban és ebben a pillanatban is emlékeztetem magam arra, hogy biztos van egy emberi oldala, hogy meglássa az enyémet. És ez az egész emberies szarság felhúz. Az emberség veszélyes. Veszélyesek vagyunk egymás számára.

Mintha bizonyítaná az álláspontomat, Kane hozzáteszi: – Elmegyek érted. Teszünk egy kört az egy utcányira lévő virágos üzlethez. Találkozzunk ott három percen belül.

– A francba is, nem! Bassza meg, Kane! Maradj távol! El kell itt végeznem a munkám.

– Esernyős Ember egy háztömbnyire csapott le a kibaszott lakásunktól – mondja. – És ott volt Szellem?

– Igen, de…

– Semmi ’de’ ezzel kapcsolatban, Lilah, és ha ezt a saját nyelveden igényled: kibaszottul semmi ’de’, Lilah. Semmi olyasmiről sincs szó, hogy ott maradsz nélkülem. Érted megyek. Ne kényszeríts arra, hogy elmenjek a kicseszett tetthelyedre és elrángassalak onnan. Szellem a gyilkosok gyilkosa.

– Van olyan részed, ami felfogja, hogy évekig megvoltam nélküled, Kane? Vagy akkora az átkozott egód, hogy egy nap szétdurrantja a fejed, és majd két koporsót kell szereznem az elásásodhoz?

– Sosem voltál nélkülem, gyönyörűm, és ezt te is tudod.

– Igaz. A követőm, aki egy rakat szarságot követett el, hogy felbosszantson. Ne tegyél most már többet. Maradj távol. Szellem és én szemtől szemben álltunk egymásra szegezve a fegyvereinket. Megmondtam. Nem miattam jött ide.

– Megmutatta magát neked. Biztos, hogy érted jött.

– Megölhetett volna. A pokolba is, megölhettem volna, és te jó ég, bárcsak megtettem volna, de meg akartam tudni, hogy ki bérelte fel. Ki bérelte fel őt, Kane?

– Elmondom, miután beszéltem Szellemmel – mondja, és hallom, ahogy eső veri az ablakait.

– Szerinted csakúgy el fogja mondani neked?

– Tudom, hogy el fogja – vág vissza. – Szellem nem figyelmezteti az áldozatait. Más tervei vannak.

– Nem vagyok ostoba, Kane. Nem csak azt mondtad, és idézem: „Értem jött”, de épp most térítetted el valamilyen okból a kocsidat.

– A túlzott elővigyázatosság embere vagyok. Tudod, Lilah.

– Egy FBI ügynököt dugsz, Kane. Ezt nem hívnám túlzott elővigyázatosságnak.

– Többet is teszek, mint egy FBI ügynök dugása, gyönyörűm. És ki más védhetne meg engem jobban?

– Csak óvatosan, különben azt fogom gondolni, hogy neked vannak terveid – mondom.

– Rengeteg, amiben te is érdekelt vagy, szerelmem, és ezt te is tudod.

– Próbálod elérni, hogy Szellem helyett én lőjelek le? – Nem várok választ. – Mindketten tudjuk… – megállok a mondat közepén, tekintetem a tetőre szalad egy fémes villanás miatt, melyet a mentők mesterséges fénye idézett elő, figyelmeztetés nyilall a hasamba.

Ismét ott van.

Még egy villanás.

Bassza meg.

Még mindig itt van, és még abban sem vagyok biztos, hogy Esernyős Emberre, Szellemre vagy mindkettőre értem. Mindössze annyit tudok, hogy egyiküknek ma meg kell halnia.

– Lilah?

Kane nógatására kipréselek egy választ:

– Mennem kell, de ne gyere ide, különben Istenre esküszöm, hogy magam lőlek meg valami fájdalmas helyen, de nem halálosan. Kézfejen. A kézfejek bőségesen véreznek.

Mond valamit spanyolul, ami nagyon is mocskosnak hangzik. Az ember épp szexuális megjegyzést tett. Jézusom. Lerakom a telefont, és már bele is nyomom a zsebembe. Kilépek a tető alól a zuhogó esőbe, és ahelyett, hogy a fegyveremért nyúlnék – olyan egyértelmű mozdulat, amit egy Szellemhez hasonló kiszúrna –, szabadon hagyom a kezeimet, és tettre készen várok. Keresztülvágok a járdához, elhúzva a tetthely mellett. Egy tűzoltó kocsi oldalához simulva, sietve megkerülöm az épületet és előhúzom a pisztolyom. Frissen felfegyverkezve belépek a sikátorba, amely az épület ellenkező oldalán fut és ahol feltűnt a háztetőn az acélos villanás. És nem vagyok egyedül. Érzem. Érzem őt. A falhoz simulok és figyelem, ahogy az eső veri a járdát, sötétség nyeli el a cseppeket addig a pillanatig, míg érintkezésbe nem kerülnek. Nem mozdulok. Alig veszek levegőt.

Csak figyelek és várok.

Másodpercek múlnak el, majd percekké válnak, mialatt a farmerom hűvös súlya nehezen csüng a lábaimon. A bennem lévő kontrollmániás, akit az apám gyakran hívott „nevetségesnek” életem során, túlságosan gyakran is, ki akarja erőszakolni a következő mozdulatot. Uralni akarom ezt a tetthelyet és az embert, aki megalkotta, de féken tartom az energiámat, türelmet erőltetve. Ez valami olyasmi, amivel különös módon úgy tűnik, a legtöbb ember nem hiszi, hogy rendelkeznék. Tévednek. Ha nem rendelkeznék türelemmel, tényleg gyilkos lennék.

Változás van a levegőben, megszakadt a feszültség, ahogy a villám olyan hirtelen támadt erővel csap le, hogy berezonál mögöttem a fal, mialatt úgy tűnik, leszakad az ég és ömlik az eső. Ez az az elterelés, amit az a valaki használ, aki itt van velem ebben a sikátorban, és jól használja. A szarzsák, akire vadászok, pontosan előttem csapódik a földre két szilárd lábbal.