10.-11. - 12. Fejezet

 

10. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Ez egy háború. Kane megmondta. Lelkesen jóváhagyom az álláspontját. Ugyanakkor Morris őrmesternek nem ajánlok fel valami nagy, mindent felülmúló reakciót. Ő nem Esernyős Ember. Williams sem volt Esernyős Ember. De nem tudom, hogy valahogy ők kapcsolhatóak-e hozzá. Az elsőre erre a fura helyre kalandoznak a gondolataim, de az elmém az engedélyem nélkül, oda megy, ahová akar. És így, egyszerűen megkérdezem.

– Mi van az anyával kapcsolatos fejleményekkel?

– Még semmi – válaszol Morris.

– Máris ott leszek – válaszolok, tisztán kiérezhető az elutasítás ebben a kijelentésben. Meglepetés tükröződik a szemében.

– Nem fogja azt mondani nekem, hogy menjek el?

– Még nem végeztem magával – mondom. – Így nem, nem fogom azt mondani, hogy menjen el.

Leereszti az állát, feltűnően és kényelmetlenül engedékenyen, amiről szeretném azt gondolni, hogy a sokk és a gyász miatt van, de csupán egy órája még ellenséges volt. Ez most nehezen értelmezhetővé teszi. Kane az oldalamhoz lép.

– Nem kedveled.

– A gombákkal egy szinten áll részemről.

– Akkor ez egy nagyon komoly utálat.

– Igen – mondom. – Az.

– Nem jutott túl a biztonságiakon – mondja. – A testvér magát ölte meg.

– Hogy megmentse az ikertestvérét. – Felpillantok rá. – Így működik. Játszik a családtagokkal. Aztán meggyőzi őket, hogy lőjék le magukat, mert egy golyó egyszerűen semmi számára. Mert nem jelentenek semmit. Jelentéktelenek.

– Megérted őt. El fogod kapni. Állítsd meg, hogy ne baszakodjon a fejeddel.

– Próbálja – értek egyet. – De nem működik. – Megfordul, hogy egymással szemben álljunk.

– Biztos vagy ebben?

– Kételkedsz bennem?

– Soha. De te egyértelműen kételkedsz bennem.

– Azt gondolod, hogy golyóálló vagy. Ember vagy.

Az ajka megrándul. – Aggódsz értem.

– Kurvára aggódom érted, seggfej. Fejezd be, hogy a képembe mondod. – Már épp megfordulnék, de megállok és újra felé nézek. – Ha szemtől szembe kerülsz vele, nem érdekel milyen csapdát mond, hogy felállított nekem, megölöd. – Megfogom a nyakkendőjét és meghúzom. – Megértetted?

– És ha megfenyeget, azt fogod tenni, amit tenned kell és megölöd? Vagy azt fogod gondolni, hogy megmenthetsz engem?

Az ötlet, hogy ő meghal, belehasít a mellkasomba, és hezitálok. Bassza meg. Hezitálok. – Meg fogom ölni, halott lesz, így semmi nem fog belőle maradni.

– Nem hiszek neked – mondja. – De bízom a képességedben, hogy megtalálod az orvosságot erre a gyengeségre.

– Szemétláda – mormogom, elengedem a fogást a nyakkendőjén. – Menjünk. – Nem adok neki időt arra, hogy egyetértsen. Megfordulok és keresztülmegyek a kordonokon és ő is itt van velem, akárcsak Kit. Nem foglalkozok azzal, hogy tisztázzam a nyomozóval az ajtónál a helyzetet. Kit itt van alkalmazásban és Kane az Kane. Itt él. Belépek az épületbe és hallom. – Love. – Houston hangjára megfordulok és látom, hogy ő is követi a léptemet. Megvakarja az állát.

– Az anya is meghalt – mondja előttem megállva. – Lelőtte magát Párizsban egy hotelszobában. És a sajtó ott van mindenhol. Épp most beszéltem a polgármesterrel. Sajtóértekezletet akar tartani.

– Újra ez? – fújom ki a levegőt. – Várnia kell.

– Az épület úszik a pénzben és a hatalomban. Meg kell nyugtatnunk az itt lakókat, kettő közülük hívta a firkászokat.

– Megölte magát. Ez öngyilkosság.

– Egy sikátorban van – vitatkozik velem.

– Nincs időm erre Houston. Fent van rám szükség, bizonyítékokat kell keresnem.

– Megtörténik, akár elfogadja akár nem.

Az ajkam összeszorul. – Álljon ki a polgármesterrel szemben.

– Maga megpróbálta. Hogyan sikerült?

– Maga gyáva.

– Bassza meg, Lilah.

– Nem, kösz, de próbálja meg a polgármesterrel. Nincs sajtókonferencia. Ez az én ügyem. Ez az én döntésem.

– És az ő városa.

– Azt hittem a magáé. Ó, igen, maga a kis csicskása, így ami az övé az a magáé. Talán adnom kellene magának egy olyan alárendeltségi nyakláncot. Ha azt viseli mindenki azt fogja kérdezni, ki a mestere, és maga azt mondhatja a polgármester az. És aztán majd meg tudja magyarázni, hogy nincs biztonsági szava. A polgármester soha nem áll le az ilyen döntések meghozatalában.

– Végzett?

– Soha. Nem találta még ki?

– Valaki igen.

– Jó – mondom. De meg akarom ütni. A polgármester házába akarok menni és őt is meg akarom ütni. Fel akarom őket öltöztetni úgy, mint a bohócok, ahogy viselkednek és aztán meg akarom őket ütni.

– Tartani akar egy sajtókonferenciát – mondom. – Aztán azt fogja mondani a városnak, hogy maga nyomoz, ami talán dupla öngyilkosság.

Megfordulok, hogy induljak, de aztán megállok és visszasétálok.

– Az egyedüli érdekellentét, ami itt folyik az maga és a polgármester, akik megpróbálják megmenteni a seggüket, hogy megtarthassák a munkájukat. – Megfordulok, a lépcső felé megyek, kinyitom az ajtót és a folyosóra lépek. Elindulok, hogy tizenöt emeletet felgyalogoljak, csak két emelettel lejjebb a miénktől, a dühöm kezd lecsillapodni, ahogy kényszerítem magam, hogy megtaláljam azt a Másvilágot. Szükségem van a zónámra. Szükségem van az összpontosításra. Itt vagyok, az ügyről gondolkozom. Muszáj… - kialszanak a lámpák. Magamban káromkodok, de a számon nem ejtek ki semmit. Az ösztönöm azt súgja nyúljak a fegyveremért. Amikor a tenyeremben van, mint egy kis megnyugtató nehezék, a zseblámpámért nyúlok. Éppen azon vagyok, hogy felkapcsoljam, amikor egy ajtó, néhány emelettel magasabban kinyílik, majd becsukódik. Lámpa nem gyullad fel. Azt feltételezhetném, hogy ez azt jelenti, valaki lámpa nélkül lépett ki a folyosóra, de egy probléma van ezzel az elmélettel. Senki, csak a rendfenntartók lennének a lépcsőházban ebben a pillanatban. Újra a sötétben vagyok és nem vagyok egyedül.

11. fejezet

Fordította: Lilith

 

Pár holttest.

Egy vihar.

Leállt lift.

Üres lépcsőház.

Magányos lány egy lépcsőházban.

Sötétség.

Hivatalosan is átélek egy B kategóriás horror jelenetet, csakhogy valaki eltolta, és a csajnak, aki egyedül van a sötét lépcsőházban, adott egy fegyvert. Helyesbítek. Valaki elbaszta és a hibbant csajnak, aki szét fogja lőni a segged, adott egy fegyvert. Ez a felismerés, hogy én vagyok az a csaj, most nagyon megnyugtató. Mert szét fogom lőni a segged. Bárkit lelövök, aki itt van velem ebben a lépcsőházban. Nos, hacsak nem valaki, akit szeretek, és az a lista viszont nem hosszú. Fontolóra veszem a lehetőségeimet, és eldöntöm, hogy bárki is van itt velem, próbál rám ijeszteni, ami azt jelenti, hogy ő Esernyős Ember. Ez a hír egyáltalán nem ijesztő. Baszakodik velem, ahogy Kane mondta pár perccel korábban, tehát még nem végzett velem. Nem fog lelőni abban a pillanatban, mikor meghallja a lépteimet.

Ezt észben tartva elkezdek óvatosan lépkedni és lassan felfelé haladok. Egy lépés, kettő, öt, tíz. Elérek még egy szintet, majd ismétlem, felfelé menetelésem közben meg-megállva, hogy hallgatózzak, de nem hallok semmit, viszont elővigyázatos ribanc vagyok. Tudom, hogy a látogatóm sem hall engem. Más szóval a csend nem egyenlő a távolléttel. Két körrel feljebb megérzem a közelségét, és azt akarom, hogy vége legyen – lehet, hogy mégsem vagyok annyira türelmes. Felkapcsolom a zseblámpát és előre rohanok. Ugyanabban a pillanatban, vagy talán egy pillanattal később egy másik zseblámpa is felvillan, és a másodperc töredéke alatt ott termek harci állásban, pisztoly a zseblámpa mellett egy magas, hatalmas férfi társaságában. Egy ismerős ember társaságában.

– Mi a franc, Morris őrmester? – követelem. – Mi ez?

– A mi a franc helyes – morogja. – Senkinek sem kellene itt lennie, hacsak nem tisztázza azt velem először. Használja a rádiót. – Sóhajtva szitkozódik, és leereszti a fegyverét. – Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy azt higgye, én is megpróbálom megölni. Megterveztem egy műveletet, és Illetékes Ügynök, vagy mi a fene maga, de még akkor is követnie kell, különben a végén magára tüzelnek.

Nem eresztem le a fegyverem. – Milyen rádió? Houston nem beszélt nekem rádióról.

– Még csak azt sem tudtam, hogy Houston az épületben van. Van erre egy célemberem a földszinten.

– Hát, szánalmasan elbukott. Mi a pokolért van lekapcsolva a világítás?

– Úton vagyok a műszaki helyiségbe, mindenesetre, ha nem vette volna észre, odakint kibaszott közel van egy hurrikán.

– Ez egy felsőkategóriás épület. Garantálom, hogy van tartalék generátor.

Egy halk hang, egy alig ott lévő visszhang hatására megfordulok és Morris mellé állok, mindketten felemeljük a fegyverünket és célzunk. Másodpercek telnek el, mialatt mindketten arra várunk, hogy mi jön következőnek. Majd megrezzennek a fények és visszakapcsolódnak. Valahol számtalan emelettel lejjebb kinyílik egy ajtó, majd becsukódik. Nem voltunk egyedül, de ez nem változtatja meg a véleményemet Morris őrmesterről. A Williamsről alkotott véleményemet sem változtatja meg. Csak nem stimmel valami kettejükkel.

Ismét kinyílik az ajtó. – Morris! Ott vagy? Love ügynök? Mindenki jól van ott?

Morris ellazul. – Igen, Nick. Jól vagyunk.

– A karbantartó fickó beindította a generátort – szól fel a férfi. – Egy villámcsapás iktatta ki az áramellátást.

Nem tudom, hogy elhiszem-e ezt, de leeresztem a fegyverem. Habár nem teszem el.

Morris őrmester felém fordul, és a fegyveremet figyeli, túlzott pontossággal használva a sajátját. – Le fog lőni engem, vagy el kellene kísérnem a tetthelyre?

– Menjen – utasítom, a lépcsők felé intve. – Maga először.

Megfeszül az állkapcsa.

– Ennyire bízik bennem, mi?

– Egyáltalán nem bízom magában.

– Nekem viszont bíznom kellene magában, és hátat kellene fordítanom?

– Ez körülbelül összefoglalja. Szóval húzzon fel a lépcsőn. Van egy rám várakozó holttest, ami nem a magáé. Még.

Egyértelmű undorral megrázza a fejét, de elindul. Az alattunk lévő lépcsőházat figyelem, még odáig is elmegyek, hogy áthajoljak a korláton, hogy megbizonyosodjak arról, senki sem követ engem, mielőtt a nyomába eredek. Három emelettel később kinyitja az ajtót, és mikor megtartja nekem azt, grimaszolok. – Tényleg?

– Hagyjuk, Love ügynök – mondja előremenve és befordul a sarkon a folyosóra.

Akkor, és csak akkor teszem el a fegyverem, miközben Morris valakivel beszél az átkozott rádióján keresztül. Hol a pokolban volt az embere, amikor feljöttem? Elkapom az ajtót és kilépek a folyosóra, ott találom rám várakozva. – Utána kell néznem az áramkimaradásra – közli, a sarok felé intve. – A lakás biztosítva van. – Ajkai vékonyak, és csak ott áll.

– Mondja ki, bármit is akar közölni, mert túl sokáig tartott, hogy eljussak ahhoz a testhez.

– Ez nem az ő lakása.

Összehúzom a szemöldököm. – Akkor ki a francé ez a lakás? Volt egy cukrosbácsija?

Dühösen néz. – Nem, nem volt cukrosbácsija. Mi a franc, Love ügynök?

– Postosan, mi a franc. Ki a franchoz tartozik a lakás?

– Az övé, csak épp nem az övé. – Egyik lábáról a másikra helyezi a súlyt.

Majd belém hasít egy felismerés. – Ismerte az áldozatot?

– Egyike volt Williams nyomozó fogadott testvérének. Az ikrek, mindkettő az volt. Mindannyian közel álltak egymáshoz.

– És ezt azért tudja, mert nem dugott Williamsszel?

– Megmondtam magának. Randiztunk. Párszor itt vacsoráztunk. – Elfintorodik és csípőre teszi a kezét. – A lényeg az – folytatja –, hogy jártam itt. Láttam a lakást. Karen kaotikusan élt. Ez a lakás nem kaotikus. Olyan, mintha más élt volna itt.

Úgy érti, egy kényszeres vágyálmává változtatták, ami azt jelenti, hogy Esernyős Ember valahogy elrendezte ezt itt, ebben az épületben. Most állapítottuk meg, hogy itt volt, ebben az épületben. Megállapítottuk, hogy Morris elég féltékeny lehetett ahhoz, hogy célba vegye Ralph Redmant, Williams újabb párját. Ünnepelnem kéne, hogy sarokba szorítottunk egy gyilkost, de túl könnyű.

– Pokolian rendetlen volt – fecseg tovább. – Akárcsak Williams nyomozó. Ez probléma volt a számunkra. Én a tisztaságot és a rendet szeretem. Kicsit nett vagyok így. Ő nem az. Nem volt az. Trehány volt. – Elkapja a tekintetét, látszólag fuldoklik, mielőtt rám néz. – Az a lakás, Karen lakása most úgy néz ki, mint az enyém. Tökéletes. Ő nem tartotta így a lakását. Nem tette. – Megdörzsöli az állát. Megint. – Az, hogy tisztaságmániás vagyok, nem jelenti, hogy ezt én tettem. Ezt nem kellett volna elmondanom magának. Nem tudná, hogy bármikor is jártam itt.

– Kamerák vannak az épületben – emlékeztetem őt. – Talán elébe akart menni, hogy meglássam magát a felvételen. Vagy felkészített arra, amit a lakásában találnék, ha át kellene kutatnom azt.

– Széttúrhatnám a lakásomat.

Megtehetné, de a szélsőséges kényszerbetegség miatt úgy érezheti, hogy jobban teszi, ha megmagyarázza a nettségét.

– Nem én öltem meg – mondja.

– Nem én öltem meg – mondom. – És ez az egyetlen állítás, amiről úgy gondolom most, hogy igaz. Mi a testvér neve?

– Katy.

– Meséljen nekem Katyről – utasítom.

– Nem találkoztam vele, de Karen azt mondta, hogy modell és ígéretes színésznő. Ezért költözött tavaly Los Angelesbe. Hogy színészkedjen.

És itt van, a kirakós hiányzó darabja.

Most már megvan a kapcsolat Williams nyomozó és a többi áldozat között.

Szent szar!

Épp most csapott belém a nyilvánvaló. Nem tudom, mi a pokolért került nekem ez ilyen sok időbe. Ez egyáltalán nem Williamsről szól. Ő még csak nem is a főáldozat. Ő a „családtag”, ebben az esetben a testvér – és könnyen használom ezt a kifejezést –, aki becsalt engem abba a sikátorba, hogy megmentse a fogadott húgát. Esernyős Ember egy baráti kört választott, akik kiegészítenek egy célt. Rajzol nekem egy képet vérből és halálból.

A beállított, elsődleges áldozatok magukba foglalnak két modellt – egyikük visszavonult és a reklámiparban van, egy kiadói ügynököt és egy színésznőt, mindannyiuk a médiában mozog. Mindannyian abban a világban élnek, amelyben az édesanyám is élt. Édesanyám sztárvilága, karrierje által kapcsolódnak hozzám.

Ez nem arról szól, hogy megoldom a véletlenszerű bűntetteit. Ez arról szól, hogy a nevemben öl, miattam öl. Ráadásul talán értem öl.

12. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Azt hiszi tökéletes. Erről szól az egész a kényszeres rendmániáról. Valójában azonban nem vagyok benne biztos, hogy az is. Azt hiszem, inkább csak így akarja tudtomra adni, hogy tökéletes, legyőzhetetlen. Csak azt nem tudja, hogy milyen tökéletes tud lenni egy olyan suttyó, mint én, de ki fogja találni.

– Love ügynök – szól Morris nyomozó. – Azt akarom...

– És ez a maga problémája – vágok vissza. – Ez mind magáról szól. Ezt akarja. Ez és hogy kurva sokat beszél. – Megkerülöm, mert tényleg igazán nem ő az én emberem. Ő nem gyilkos. Talán valójában másik áldozat, aki tulajdonképpen túlélte. Megállok és visszafordulok. Kilép, szembe velem. Eltüntetem a kettőnk közötti távolságot. – Megzsarolta magát a gyilkos?

Elsápad. – Mi? Nem. A pokolba nem. Miről beszél egyáltalán?

– Volt a lakásban?

– Tudja, hogy igen. Éppen most mondtam, ki van takarítva.

– Megnézte a testet?

– Nem. – Elvékonyodnak az ajkai. – Azt hallottam... azt hallottam, hogy...

– Véres?

– Igen – erősít meg.

– Maga nem szereti a vért – mondom.

– Senki sem szereti – válaszol.

Kurva biztos vagyok benne, hogy nem, szerintem, de ezt mondom. – Ő igen. A gyilkos nagyon szereti. Tetszik neki, hogy maga egyre jobban nem. Minden egyes áldozatának van valaki hozzá közelállója, akit zsarol, majd megöl. Williams volt az egyik, akit a testvére miatt zsarolt. Mindenki, akit sarokba szorított mostanra halott. Megöli őket. Más szóval, ha hazudik nekem.

– Nem hazudok – vág vissza.

– A hazugság egy halálos ítélet – vonok vállat. – De figyelmeztettem. Végeztem – megfordulok és elindulok.

– Volt egy terve. Nem kereste volna meg a testvére miatt.

Megállok, de nem fordulok meg. Nem szólok egy szót sem. Igaza van. Williams nem tette volna. Mert Esernyős Ember még nem áll készen arra, hogy meghaljak. Egyértelműen készen állt Katy és Karen halálára. Istenem, még a nevek is hasonlóak, ikrek meg minden.

Befordulok a sarkon, végül tényleg hátrahagyom, a lakás felé tartok, ahol Karen élt és Katy pedig meghalt. Ez új csatamező, és ez az, ahol nyerni fogok. Ez az, ahol Tökéletes Esernyős Ember uraság elkövetett egy hibát. Csak meg kell találnom. A gyilkossági helyszín a jelenlegi célom és nem hiszem, hogy Morris bárkit is megölt volna. De azt sem hiszem, hogy a teljes igazat mondaná. Még nem vagyok benne biztos ez mit jelent, de az leszek. Most csak én és Katy maradunk. Nem. Én és Esernyős Ember. A kesztyűm rajtam van, mire az ajtóhoz érek.

 – Love ügynök. Ki van bent? – Leveszem a nehéz esőkabátomat és a padlóra dobom.

– Senki – informál a huszonvalahányéves rendőr. – Mondták, hogy ha a helyszín biztonságban van, tartsam fent magának. Még a helyszínelők sem voltak.

– Kinek a parancsára?

– Houston rendőrfőnöknek.

Nem akarja, hogy részese legyek, de fenntartja nekem a helyszínt. Houston manapság az ellentmondások káosza.

– Mocsok van bent – informál a rendőr. – Tájékoztattak, hogy mondjam meg magának, hogy leállították a mennyezeti ventilátort a hálószobában a mocsok miatt.

Mert újra véreső van. Természetesen az van. Mindkét testvérnek hasonló halált kellett kreálnia.

– Kik azok az ők? – kérdezem.

– A rendőrök, akik elsőnek értek a helyszínre.

– Hol vannak most?

Kicsit egyenesebben áll.

– Éppen kidobják a taccsot – köszörüli meg a torkát. – Mind a ketten.

Legalább őszinte.

– A reggeli rosszullét ezt teszi az emberrel.

– Nem, ők… – Megáll és idegesen nevet. – Ez egy vicc volt.

– Persze, igen – mondom, előveszek egy pár cipővédőt a táskámból. – Az volt. Én úgy hívtam őket...

– Lányok – egészít ki. – Ez politikailag nem helyes.

Most már idegesít.

– Mi a francért akarok én politikailag helyesen cselekedni? Mondja meg nekik, hogyha lányként is harcolnak, inkább menjenek haza.

Kinyitom a lakásajtót és belépek, elmerülök a Másvilágomban, bezárom magam oda és a luxuslakásba. Körbefordulok és magamba szívom. Kicsi, de gyönyörű, a nappali otthonos és intim. Azt teszem, amit kell, és ez azt jelenti, hogy nem futok a fő, sokkoló vérfürdőhöz. Elidőzök és biztosítom magam, hogy nem hagyok ki semmit. És így, kipipálom a megfigyeléseimet, keresek valamit, ami nem illik a képbe. A padló halványbarna fából van. A kanapék krémszínűek. Egy hatalmas ovális ablak van a szoba középpontjában. Van egy kandalló könyvespolcokkal, amik tele vannak könyvekkel és csecsebecsékkel, a legtöbbje mozifilmekből és televíziós műsorokból van. Minden könyv élére van állítva és tökéletesen sorba van rendezve. A polchoz megyek és végigfuttatom az ujjam a fán. Egy porszem sincs. A szoba közepére lépve bámulom a tökéletes négyszögeket, amikbe a takarók vannak hajtogatva. Szemügyre veszem a díszpárnákat, amik pontosan ugyanúgy helyezkednek el, a kanapé mindkét oldalán. Katy csinálta ezt. Nincs kétségem afelől. Minden családtaggal a tökéletességig kitakaríttat, mint az egyik kötelességük, hogy megmentsék a szeretteiket. És most már tudom, hogy ő volt a családtag, aki meg akarta menteni a testvérét. De hogyan felügyelte munkáját az Esernyős Ember? Itt is lehetett és valószínűleg visszatérhetnék Morrishoz, mint gyanúsítotthoz, de nem ő az. Így az igazi gyilkos itt volt? Előveszem a telefonom a zsebemből és hívom a megbízható technikai fickómat, Tic Tac-ot.

– Lilah.

– Kane-nel élek.

– Oh, ah! Mint a drogbáró?

– Ő nem a drogbáró seggfej.

– Nem ezt hallottam.

– Fejezd be a beszédet és hallgass mielőtt eléred, hogy kiharcoljam a főnökünknél, hogy idehelyezzen.

– Nem kényszerítheted Murphy igazhatót, hogy ezt tegye.

– Ne akarj olyat kockáztatni, amivel nem tudsz együtt élni – mondom. – Jegyzetelj. Szükségem ennek az épületnek a biztonsági kamera felvételeire az utóbbi harminc napról.

– Ne randizz azzal a veszélyes fickóval, ha azt hiszed, hogy félredug.

– Bassza meg, Tic Tac! Van egy holttestem. A szappanoperasztár a tizenötödik emeletről. Tudnom kell, hogy a biztonsági kamera a magánszinteket is lefedi-e.

– Oh, a fenébe. Igen. Oké. Azonnal nézem.

– Csak írj üzenetet. Most van egy testem, amivel beszélnem kell.

– Utálom, amikor így mondasz dolgokat.

Leteszem. Koncentrálnom kell. És akármennyire is körbe akarok menni a lakás többi részén, ebben a pillanatban, a helyszínelők bármelyik percben itt lehetnek. Csak egy pár percet akarok Katyvel egyedül tölteni. Követem a folyosót, ami a lakás többi részébe vezet, és megtalálom a gyilkossági helyszíni szalagot a hálószobaajtóban. Veszek egy mély levegőt és kifújom. Tudom, hogy mi van a szobában. Semmi, amit ne tudnék kezelni, de személyessé vált. A gyilkos sokkal jobban ismer engem, mint én őt. Legalább az egyik gyengeségemet ismeri, és az Kane. A másik a vér, a rengeteg vér. A franc essen bele, azt gyanítom ez az, amit találni fogok ebben a szobában és ez felidegesít, hogy hagyom, hogy elérjen hozzám. Nem fog elérni. Baszd meg Esernyős Ember! Tíz módon bassza meg vasárnapig! Tutira ki fogom csinálni. Nem fog felidegesíteni. Szent egek, csak adj nekem egy esernyőt és néhány percet vele kettesben, és elérem, hogy egész hátralevő életében viccesen sétáljon.

Belépek abba az átkozott szobába.