25.-26.-27. Fejezet

 

25. fejezet

Fordította: Isabelle

 

A lépcsőn lefelé menet üzenetet küldök Zarnak: Ugyanazon az ajtón keresztül távozom, amin bejöttem. Ha nem tudja, hol van, találkozzunk az igazságügyi orvosszakértő irodájában.

Északra vagy délre? – válaszol vissza.

Én nem nézem, hogy észak vagy dél – válaszolom –. A legközelebbi ajtó a Starbuckshoz.

Gyorsan válaszol: Négy Starbucks van egy mérföldön belül, amit azért tudok, mert sok Starbucksot iszom. Zar imádja a Starbucksot. Ki gondolta volna?

Válaszolok: Az, amelyik nagyon kicsi, és valami szobor van előtte.

Oké, válaszol.

Oké, rendben.

Ezt mondtam Houstonnak, ami nagyon felbosszantotta, de tényleg, mi a baj ezzel a válasszal? Ez egy elismerés, mínusz a mocskos érzelmek. Mintha Roger igent mondana.

Okkal választotta Morrist. Nem védekezett. Nem magyarázta meg az okokat sem, de nem vártam, hogy ezt teszi. Pedig sokan éreznék úgy, hogy magyarázkodniuk kell.

És mit mond nekem ez a gondolatmenet? Istenem, el kell jutnom a Purgatóriumba, mert érzem, hogy próbálok rájönni valamire.

Nyugalomra, csendre, egyedüllétre van szükségem.

Befejezem a sétámat, és ismét belépek a pihenőszobába, csak hogy megállok, amikor látom, hogy Roger és Lily ott ülnek az asztalnál és azt a kibaszott kártyapartit játsszák. Mindannyian, az összes átkozott kártyapartit. Régebben engem is rávett, hogy játsszak velük.

– Új gyakornok? – kérdezem.

Lily háttal ül nekem, és megfordul.

– Ó Istenem, dehogy. Csak segít nekem, hogy az ebédidőmet arra használjam, hogy megnyugtassam az elmémet, és a nyomozáson gondolkozzak.

Roger ajka megrándul.

– Magánál működött.

Nekem kurvára sosem vált be. Én csak le akartam győzni, aztán amikor rájöttem, hogy hogyan, akkor meg kiakadt. Szóval, elkezdtem úgy tenni, mintha veszítenék.

– Azt hittem, elmegy – mondtam.

– Éppen egy csésze kávét akartam tölteni és elvinni az útra, aztán Lily sírva berontott a pihenőbe. És most itt vagyunk.

Ő még nálam is jobban utálja a sírást, mondhatni, kirázza a hideg ettől a pasast. És mégis maradt? Mi a faszt hagytam ki?

Mit tud ő Lilyről és Morris őrmesterről, amit én nem? Mert biztos erről van szó. Azt hiszi, hogy van kapcsolat a lány és a gyilkosságok között. Én nem hiszem. És ha igaza van, és én tévedek, majd később kárörvendve elmondja. Meg tudok birkózni ezzel. Az ajtó felé tartok. Arra számítok, hogy vissza kell utasítanom Rogert. De nem kell. Elenged.

Jól van.

Ha ennyire gyanúsnak tartja, akkor másra koncentrálhatok.

Elindulok a metró felé, és tárcsázom Tic Tacot.

– Igen felség.

– Ez a fickó, akivel randizol, eléggé okoskodóvá tesz téged.

– Miért hibáztatnád őt?

– Ami új, az ragyog a legjobban, amíg ki nem ég.

– És ha nem ég ki, akkor mi lesz?

– Ritka – mondom. – De előfordul. – Nem várok választ. – Ki kell derítenem, hogy a város bármelyik laboratóriuma rendelt-e bárium-acetátot, vagy hogy valaki, aki kapcsolatban áll az üggyel, hozzáférhetett-e.

– Ezt a mérget használták?

– Igen. Ezt. Úgy tűnik, ez gyakori a laboratóriumokban, és lehet, hogy nehéz lesz megtalálni, de mindenképpen meg kell próbálnod.

– Rendben. Nehéz. Tic Tac a megmentő. Témaváltás: Politikai adományok apád kampányának. Bűnüldöző szervek hosszú listája. Ő az ő emberük. Imádják őt.

És az apám nyilvánvalóan szereti a Társaságot, akik, ha igazam van, tegnap este megölték azt a három nőt. Akik, biztos vagyok benne, hogy anyám az meggyilkolása mögött állnak.

– Valaki, akiről tudnom kell?

– Mindenkiről. Valami rendezvényt csináltak számára. Majdnem mindenki az épületben legalább öt dollárt adományozott hetente a fizetéséből, beleértve Williams nyomozót is. Nagyobb adományok a régi mentorodtól, Rogertől jöttek. Az új főnök, Houstontól is, de ők még az adománygyűjtés napján adakoztak. És ők sokkal több pénzt keresnek, mint a többiek.

– Más szóval, ez nem vezet sehova.

– Nem feltétlenül. Redman és az a szappanopera sztár is adakoztak. A lányszövetségi nővére nem, de ő Kaliforniában élt.

Ami megerősítheti az elképzelésemet, hogy Redman benne volt a Társaságban.

De az, hogy Williams fogadott nővére adományozott, elgondolkodtat, hogy ő is benne volt-e, és Williams a közös nevező, ő volt az, aki bevonta őket? Talán ezért hívott be a sikátorba. Segített a gyilkosnak, és nem számított arra, hogy meg fog halni. Szellemnek más terve volt. Nem tudom bizonyítani, de itt jön a képbe Tic Tac.

– Mi van azokkal a kapcsolatokkal Pocherrel, amikről kérdeztem?

– Houston rendőrfőnök és Roger ugyanazon az adománygyűjtésen voltak, mint te, amit az apádnak rendeztek, és több százan voltak az igazságszolgáltatásból. Még mindig dolgozom rajta.

– Nézd meg Redman ügyeit! Keress valakit, aki kapcsolatban áll a Társasággal, akit ő képviselhetett. – Mindjárt a metró bejáratához érek. – Metróval megyek. Pár perc és újra online leszek. – Leteszem a telefont, és ekkor érzem, hogy valaki a hátam mögött van.

26. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Utat török a tömegben, majd belépek az aluljáróba. Valaki követ és ezt a valakit könnyen megragadom. A nő sikolt, és én a falnak szorítom.

– Love ügynök – mondja sietve. – Love ügynök, én vagyok az, Sally.

Rápislogok és vágok egy grimaszt.

– Mi a fene, Sally? Miért követ?

– Nem azt tettem. Vagyis igen, de nem úgy követtem. Csak próbáltam utolérni. A Starbucksba tartottam, aztán megláttam magát.

És mégis, amikor a tömegbe értem, tartotta velem a lépést. Ez nem egy átlagos emberi „utolérés”, de most éppen egy paranoiás ribanc vagyok.

– Miért nem kiáltotta a nevemet, vagy hívott telefonon?

– Kiáltottam. Megtettem, de szirénáztak.

– Nem hallottam szirénát, vagy hogy hívott volna. Miért van most itt, Sally?

– El kell mondanom magának valamit, amit nem éreztem alkalmasnak megtenni a munkahelyen. Hívni akartam, de nem amíg dolgozom.

Tényeket közöl. Nem érzelmeskedik, hála az égnek. Elengedem és keresztbe fonom a karom magam előtt.

– Beszéljen.

– Thomas tényleg megszállott volt a szappanopera sztárral. Kitalálta, hogy Williams nyomozó ismeri őt, és Thomas zaklatta Williamst, hogy mutassa őt be neki.

Ez egy piros zászló, amit látnom kellett volna, és valószínűleg láttam is volna, ha beléptem volna a Purgatóriumomba.

– Honnan tudja ezt? – kérdezem.

– Azonkívül, hogy szemtanúja voltam, Williams nyomozó panaszkodott rá. Tudom, hogy több gyilkosság volt, ami nem köthető Williams nyomozóhoz, de talán Thomashoz igen. Megpróbáltam nyomozni, de a forrásaim nem elég kiterjedtek. És nem vagyok egy ideges típus, de Thomas mindig megijeszt.

A kezem a csípőmre teszem.

– Milyen közel állt Williamshez? – kérdezem, és igen, tudom, hogy ezt már korábban is megtettem. Az emberek úgy változtatják a válaszaikat, mint egy nő a haját, minden alkalommal hirtelen meg akarják mutatni a világnak egy új oldalukat és gyakran úgy látszik azért, hogy kitoljanak a másikkal.

– Mondtam magának – folytatja. – Munkakapcsolat volt köztünk. Ezen kívül semmi.

– Kapcsolatban van Morris őrmesterrel? – kérdezem. Megrázza a fejét. – Nem. Egyszer találkoztam vele. Ez minden.

– Williams nyomozó beszélt róla?

– Igen. Nagyon kedvelte.

– Azt hittem nem ismerte a munkán kívül? – vonom kérdőre.

– Együtt dolgozunk, vagy dolgoztunk – javítja ki magát. – Évekig együtt dolgoztunk. Képes voltam olvasni benne, és amikor róla beszélt ellágyult.

– És Redman? Bele volt zúgva?

– Nem tudom – mondja. – De róla nem beszélt. Még mindig Morris őrmesterről áradozott.

Még mindig Morris őrmesterről beszélt, gondolom. Ő volt az, aki képes volt a nőt befolyásolni. Beismerte a mániáját, hogy minden megszállottan tiszta legyen, ami passzol a gyilkosunkhoz, kivéve, hogy ez jobban kiterveltnek tűnik nekem, mint bármi más. És a gyilkos nem kapja be a hüvelykujját minden alkalommal, amikor valami félremegy. Morris igen, és hacsak nem egy rohadt jó színész, nem ő az. És az ötlet, hogy ez nagyon jó ötlet, nos, ez egy kemény dió. Az, hogy én egy ribanc vagyok, hogy leplezzem az érzelmeim hiányát elég messze van tőle, aki úgy viselkedik, mint egy kis ribanc, aminek hívtam, hogy leplezze a pszichopata jellemét. De ez nem lehetetlen.

– Love ügynök?

Visszatérek Sallyhez.

– Menjen vissza dolgozni vagy a Starbucksba vagy bárhová a pokolba is ment korábban. – Otthagyom, befordulok a sarkon és elindulok, Thomasra gondolok. A helyszínelők között van, egy törvényszéki szakértő. Fura. Nyíltan beismerte, hogy bele van zúgva az egyik áldozatba, de Morris csak fel akarja hívni magára a figyelmemet. Thomas túl nyilvánvaló. Talán Morris tényleg egy tökéletes utánzó. Újra hívom Tic Tacot.

– Ez gyorsan ment.

– Van itt egy Morris őrmester, akinek utána kellene, hogy nézz.

– Igen, rajta van a nyomozók listáján, akik ott voltak a tegnap esti helyszínen – mondja.

– Van hozzáférése a méreghez, ami után nyomozol?

– Kurvára komolyan beszélsz, Lilah? Öt perce dolgozom ezen.

– Beszédmód, Tic Tac, beszédmód.

– Bocs, bocs, csak… te…, mondta már neked valaha valaki, hogy kimerítő vagy.

– Nem, de te nyafogó vagy. Volt hozzáférése a droghoz, Tic Tac?

– A Jamaica laboron kívül, a New York-i laborok részlegei rendelkeznek vele, és több mint kétszázhuszonöt tudós és kisegítő személyzetnek van hozzáférése a méreghez. A rendőrségi labor státusza a gyilkossági helyszínelő egységhez bizonytalan, de bárki a fent említett kétszázhuszonöt emberből elcsenhette.

És Thomas is, gondolom, ami indokolja, hogy miért látogatom meg az irodáját és laborját később ma este, miután hazament.

– Megpróbálom leszűkíteni a listát azokra, akiknek közvetlen felhasználói jog és hozzáférése van a méreghez – teszi hozzá Tic Tac.

– Más szóval mindenki és még a kurva nagybátyjuk is hozzáférhet a méreghez. Szűkítsd le! Találj közös nevezőket.

Szétkapcsolok és lemegyek a metró alagútba, úton vagyok az orvosszakértő irodájába, ahol egy kicsit másképp fogok nézni az orvosszakértőre, mint a múltban. Annak a részlegnek talán nincs meg a szükséges kemikália, de neki könnyű hozzáférése van a fő helyszínelő műveletekhez. És Melanie, a nő mindenekelőtt, aki átvette Bethtől az ügyet. És most már elhiszem, hogy egy nagyobb kép része volt. És nemcsak, hogy hozzáférése van az ügyhöz, ott van neki Roger is, aki a fülébe sutyorog.

 

Kilépek az aluljáróból és tárcsázom Betht. Egy nyögéssel válaszol.

– Lilah?

– Aludtál? Nem este nyolc van ott? Máris az anyáddá váltál?

– Nem mondj nekem ilyen szarságokat, rendben? Úgy értem, a francba, Lilah. Időzóna problémáim vannak. Mi van?

– Meséltél Melanie-nak a méregről?

– Próbáltam. Nem válaszolt a hívásomra. Hívtam a recepciót, és azt mondták nincs az irodájában.

– Ne mondd el neki – válaszolom. – Még ne. Ne kérdezz részleteket. Menj aludni vagy bármi.

– Részletes üzenetet hagytam neki, Lilah. Bocs.

– Peresze, hogy hagytál. Te az a fajta ember vagy, aki a háztetőkről kotyogja ki ezt, hogy megmentse a világot.

– Ez most sértés volt?

– Azért kérdezed ezt, mert szerinted, nehéz megmondani, mikor akarlak megsérteni?

– Tulajdonképpen azt hiszem, hogy mindenkit sértegetve mászkálsz, szóval igen. Megpróbáltál megsérteni. Ne tedd ezt. Egy másik országban vagyok, megpróbálok segíteni, miközben aggódom az életemért.

– Ott van neked Kane embere, és egy óceán van közted és a probléma között.

– Igen, nos, Kane embere csodálatos, úgy értem tényleg, tényleg csodálatos, Lilah. Mintha ő és mi...

– Ha most azt akarod mondani nekem, hogy kúrtok, figyelembe véve, hogy mi van most körülöttem, állítsd le magad.

– Ó, igen. Nem a legjobb pillanat.

– Rendben. Most, hogy túl vagyunk ezen – mondom. – Hívj fel, ha Melanie hív, de ne beszélj vele. – Leteszem, és befordulva a sarkon meglátom a törvényszéki orvosszakértő épületét. Nem mintha beszélhetnék Melanie-val. Nincs az irodájában.

Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy elment három új boncolás és egy sorozatgyilkosság közepette. Hogy történt ez meg egyáltalán? Ó, bassza meg! Ugyanúgy, ahogy Williams eltűnt a nyomozás kellős közepén. Megállok és keresztülfutok a telefonomban a számokon, hogy megtaláljam Melanie-t. Nem válaszol. Hagyok egy üzenetet.

–Hívjon fel most, Melanie. – Nem akarom megijeszteni, de a pokolba, bassza meg. – Szükségem van egy villámellenőrzésre most.

Szétkapcsolok, úgy döntök, hogy Melanie-nak tizenöt perce van, mielőtt hívom Houstont, hogy küldjön egy csapatot a házához. Biztonság kedvéért írok neki egy üzenetet, de nem kapok választ. A némasága figyelmet követel. Talán nem egy áldozat, de Beth ebbe az irányba haladt. Újra elindulok, és nem tudok tényleges aggodalommal gondolni Melanie-ra. Úgy érzem, Melanie inkább szándékos pótlás Beth helyére, mint egy áldozat. Ebben az esetben, amíg távol van, van időm, hogy a fájljaival játsszam. Ugyanakkor, elveszteni egy nyomozót és egy törvényszéki orvost ugyanazon gyilkos által egy nagy csapás lenne az ügynek és a városnak.

Tetszene neki ez a fajta figyelemfelkeltés.

27. fejezet

Fordította: Isabelle

 

Ismerem a járást az orvosszakértői intézetben, és nem vesztegetem az időmet a lépcsőn felfelé. A labor ajtajához érve megvizsgálom a kilincset, hogy meggyőződjek róla, zárva van-e. Aztán beletúrok a táskámba, előveszek egy szerszámot, amit mindig magammal viszek, amit egy szupermarketben vásároltam, miközben epret ettem és valamilyen Smore martini koktél receptjét ittam, ami a főzésre inspirált. Egy ital keverése számomra főzés. Egy erőfeszítés a konyhában, ami egynél több hozzávalót igényel. Lehet, hogy volt egy voodoo baba, ami úgy nézett ki, mint Kane, amit aznap este vásároltam, de elégettem, és az ördög nem ég el, úgyhogy nem volt semmi baj.

Az ajtó húsz másodperc alatt kinyílt, bizonyítva, hogy a pia és a vásárlás sosem rossz, kivéve, hogy vettem egy ruhát, Kane-re gondolva. Ezért is égettem el a babát. Belépek a laborba és becsukom az ajtót, keresve a baj minden jelét, de nem találok semmit. Nem mintha itt bajra bukkannék. Esernyő Ember áldozatai szabad, de manipulált akaratukból cselekszenek.

Egyelőre a csend és az üres iroda a belépőjegyem, hogy keresgessek és körülnézzek, kezdve Melanie irodájával, ami úgy tűnik, a labor hátsó részében van. Arra sietek, belépek, felkapcsolom a villanyt, és leülök a fényes faasztal mögé, előveszem a kis fényképezőgépemet a táskámból. Elkezdem kinyitni a fiókokat, iratokat húzok elő, véletlenszerű képeket készítek: bankszámlákat, feljegyzéseket, jótékonysági lapokat szervezetekről, és még sok minden mást. Majd később elemzem az egészet. Nincs semmi a leltárban lévő drogokról. Van egy másolat a három áldozat feljegyzéseiről, amik egy felületes pillantásra egyszerűnek és eseménytelennek tűnnek. Gondolok itt a férfi DNS-ére, amit két bűntény helyszínen találtak. Ha a gyilkos a törvényszékieknél vagy a bűnüldöző szerveknél dolgozik, akkor nem hagyna ilyet hátra. Valaki másé kell, hogy legyen, aki az ügyön dolgozik, aki nem a gyilkos. Vagy a gyilkos egyáltalán nem áll kapcsolatban a bűnüldözéssel, nem olyan okos, mint gondolom, és mi mindannyian hülyék vagyunk, amiért még nem kaptuk el. Elutasítom a saját hülyeségemet. Legyen férfi vagy nő, vagy ketten is akár, kapcsolatban állnak a bűnüldöző szervekkel. Nem tudom kizárni, hogy a Társaság által finanszírozott csoportról van szó, aki ebben az esetben egy hülye bolond, ha a DNS-t ott hagyja, egy „igen” emberként, aki többet ártott, mint használt az Esernyő Ember személyiségnek. Ez így van rendjén. Istenem, csak le kell ülnöm, és ezeket a gondolataimat kártyákra írni. Keresem a drogok leltárát a laborban, de nem találok semmit. Felállok, hogy elmenjek, és ekkor veszem észre, hogy Melanie-nak nincsenek személyes tárgyai az irodájában. Még a diplomája sem. Erről eszembe jut az első helyszín, a múltkori szappanopera sztárnak voltak-e személyes tárgyai. Valójában nem. Voltak nála hollywoodi poszterek, ami lehet, hogy nem minősül személyes tárgyaknak.

Tic Tacnak írok: Melanie Carmichael. Ő az orvosszakértő az ügyben. Szükségem van mindenre, amit csak tudsz róla.

Bethre gondolok, akinek családja van, és nem a szórakoztatóiparban dolgozik.

Beth nem egy tipikus áldozat, de útban volt. A barátom. Azt hiszem, veszélyben volt. Melanie szemeteséhez nyúlok, és felkapok egy magazint. A Soap Opera Digest. Az áldozatról olvas, a helyett, hogy a boncolásban keresné a válaszokat, amikre szükségünk van? Vagy megvásárolta mielőtt meghalt? Becsomagolom, és beteszem a tereptáskámba. Felállok, és azt tervezem, hogy levadászom azt a vegyszerleltárt és aztán teszek egy biztonsági hívást, amikor Roger belép az ajtón.

– Közös taxival kellett volna jönnünk – mondja, elállja az ajtót, szúrós kék szemei találkoznak az enyémmel. Azt akarja, hogy megmagyarázzam, miért nem hívtam. Akarhatja.

– Tudja, hogy hol van?

– Nyilvánvalóan nem az irodájában, de maga igen.

– Biztonsági ellenőrzés. Nem válaszol a hívásaira vagy az üzenetekre.

– Csak meg kellett volna kérdeznie. Azért jöttem, hogy elvigyem ebédelni.

Előhúzza a telefonját a zsebéből, és tárcsázza a számát. Az ajtóban marad. Nem mozdul. Mindig is ezeket a hatalmi játszmákat játszotta, amikor kihallgattuk az embereket, amit értek is. Belekúrom magam a fejükbe. Én magamat. Ő magát. Csak velem nem csinálja. Soha nem is tudta. Ő is tudja ezt, és nem vagyok benne biztos, hogy neki is jobban tetszik, az, hogy én is úgy döntöttem, kedvelem őt. De a szeretet nem igazán az én világom.

– Nem veszi fel – mondja, és elteszi a telefonját.

– Felhívta a földszintet, hogy megtudja, hol van?

– Azt mondták, hogy nincs az épületben.

Betht kihagyom, mint forrásomat. Azt akarom, hogy eltűnjön a képből, bár az a tény, hogy ő, aki felfedezte a mérget, nehézzé teszi.

– Helló! Ki van itt? Halló?!

– Ott van – mondja. – És magának is megvan már a halottja a hullaházban.

Az a szó, hogy „már” nem tetszik nekem, és elnyomom, de nem vetem el, olyan okokból, amiket majd később elemzek. Roger kilép a szobából, én pedig megkerülöm az íróasztalt. Melanie-t egymás mellett üdvözöljük az irodája előtt.

– Nem volt bezárva az ajtóm? – kérdezi, és becsúsztatja a kezét a laborköpenyébe.

– Mert esküszöm, hogy bezártam. Mindenhol riporterek voltak ma reggel.

– Én nyitottam ki – mondom. – Biztonsági ellenőrzés. Nem vette fel a telefont.

A szemei elkerekednek.

– Biztonsági ellenőrzés? – Roger és köztem ide-oda néz. – És mégsem vagyok veszélyben?

– Csak elővigyázatosságból – mondom. – Miért nem válaszolt a telefonjára?

– Tegnap este beleejtettem a telefonomat egy pocsolyába. Nem működik. Az asszisztensem most cserélteti ki.

– A recepciós azt mondta, hogy nem is volt az épületben – válaszolom.

– Korábban jöttem, hogy elvégezzem a boncolást – magyarázza. – Mielőtt még ő megérkezett. Nem tudtam aludni. Tudja, Karent két különböző szappanoperában is láttam. Katy a kiköpött mása. Az ikrek mindig hihetetlenek.

Más szavakkal, a Soap Opera Digestet ma reggel is szerezhette, hogy újraélje ezeket az emlékeket. De miért dobta volna el? Ismét közénk néz.

– Utálom, hogy mindkettőjük idesietett.

– Roger ebédre jött – jegyzem meg.

A lány a homlokát ráncolja.

–Randi? – Rogerre pillant. – Randink van?

– Ebéd – javítja Roger, és nem mond többet.

– Ó, hát nem lehet – mondja a lány, és idegesnek tűnik. – El kell küldenem a jelentésemet a nyomozóknak. – Megérinti a férfi karját. – De tudod, hogy szívesen elmennék. Imádom a kis beszélgetéseinket.

A kis beszélgetéseinket.

Roger és a beszélgetések?

Talán hozzád, de nem veled. Ha sikerült ezt megváltoztatnia, akkor őrült képességei vannak, de nem azért vagyok itt, hogy a diktatórikus összeomlásán merengjek.

– El kell mennem – mondom erre a megjegyzésre. – Mit kell tudnom, mielőtt a jelentések elkészülnek?

– Nem sokat tudok nyújtani, csak megerősíteni a helyszín adatait – mondja, és felém fordítja a figyelmét. – A két esernyős nőt beállították és megmérgezték. Williams nyomozót nem. Őt lelőtték, ahogy az egyik nőt is, aki vele volt a sikátorban, de őt is megmérgezték.

„Az a nő” az a szappanopera sztár, akiről az előbb áradozott és nevén nevezte, ami érdekes. A névhasználat gyakori, amikor a beszélő ismerte az elhunytat, de néhányan tényleg azt hiszik, hogy ismerik a televíziós személyiségeket. Talán ő is ilyen csodabogár.

– A golyók a szívekben voltak, precízen elhelyezve – folytatja. – Ezeket a lövéseket nem könnyű leadni a sötétben és esőben.

– Úgy hangzik, mint egy nagyon ügyes mesterlövész – vág közbe Roger.

– Rendőrségi vagy katonai.

Mert Szellem volt az. És ez a beszélgetés emlékeztet arra, hogy milyen könnyen tudna golyót repíteni Kane szívébe. Ennek a seggfejnek komolyabban kell venni ezt a fenyegetést.

– Nincs sok minden más – teszi hozzá Melanie gyorsan, megspórolva nekem mindenféle további beszélgetést a gyilkosságokról. – Ezúttal nincs DNS. Az eső okozta kár túlságosan nagy volt. Természetesen a vér a mennyezeti ventilátorból, ahogy azt már sejtheti, ismét sertésvér volt. Attól tartok, még mindig küzdünk a méreg megtalálásával.

Melanie lehet a Társaság, és amint megtudják, hogy közel járunk, véget vetnek ennek az egésznek. Eljönnek értem és Kane-ért, mielőtt mi mennénk el értük. Eljöhetnek Bethért.

– Beth azt hitte, hogy megtalálta a mérget – mondom, és olyan könnyen hazudok, mintha a politikus apám akarna vitába szállni valakivel. – Üzenetet hagyott magának, de tévedett. – Kimondtam. Most már csak Bethhez kell eljutnom és elérnem, mielőtt ő teszi meg. És pokolian remélem, hogy nem hagyta ott a méreg nevét az üzenetben. Melanie összeráncolja a szemöldökét.

– Ez furcsa – mondja. – Majd felhívom. Talán közelebb van, mint gondolná. Ha mindketten megbocsátanak, az irodámból kell telefonálnom. – A nő felnevetett. – Kénytelen vagyok vezetékes telefont használni. Hogy éltük túl mobiltelefonok nélkül? – És ezzel elsétál.

– Mit gondol, miért lőtte le azt, akit megmérgezett? – kérdezi Roger.

– Hogy megmentsen a csapdáktól.

Nem fejezi be a kérdést:

– Akkor miért állította fel őket?

– Hogy megmutassa a képességeit, és kigúnyoljon azzal, ami ezután következik.

– És mi jön ezután, Lilah?

Egy ital, azt hiszem, és talán néhány voodoo baba. A voodoo babák alulértékeltek.

– Magával megyek lefelé – mondja Melanie, és visszasiet a laborba a táskájával a vállán.

– Az asszisztensem nem tudja felvenni a telefonomat. Nem adják oda neki.

A folyosón kötök ki vele és Rogerrel. Elindultak a lifthez. Magyarázat nélkül elindulok a lépcső felé.

– Ó, várjon! Love ügynök! – Melanie kiáltására kifújom a lélegzetem, aztán megfordulok.

– Van valami, amit nem említettem. Lehet, hogy semmiség. – Ő és Roger közelebb lép hozzám. A szemöldöke összeráncolódik, és a hangja elhalkul.

– Csak elmondom, és maga majd kitalálja, hogy számít-e. Karen ujjain cigaretta égés volt. Olyan, mintha a kezében tartotta volna a cigarettát, amíg bele nem égett a bőrébe. A tüdeje és az internet alapján nem volt dohányos.

Újabb üzenet, és a tekintetem találkozik Rogerével, és azt mondja.

– Még mindig azt hiszi, hogy ennek semmi köze hozzám? – kérdőjelezi meg Roger.

Odalépek hozzá.

– Azt akarja mondani, hogy maga a gyilkos, Roger?

– Azt hiszi, hogy én vagyok a gyilkos, Lilah?

– Szerintem egy seggfej, Roger. Tudja, hogy ez egy fenyegetés volt. Tudja, hogy mit mondott nekem.

– Mondja el. Mit mondott magának?

– Végül meg fogja ölni a hozzám közel álló embereket, és aztán engem is megöl.

– Így van – ért egyet. – Pontosan ez az, amit mondani akar.